Mindenki látja

Egyszer olvastam valahol, hogy egy kapcsolat (egyik) halála, ha mindent együtt csinálnak. Lehet, hogy egy átlagos, „normális” embernél így van. De nem egy borderesnél! Mert igenis legyünk mindig együtt. Mindenhol, mindenben. (Természetesen az intim szférát leszámítva, meg azt, ha nem hagynak levegőt sem venni. Mert a volt élettársam ilyen volt, de ettől függetlenül „csavargott” nélkülem. 🙁 ) De ha kinn vagyok a konyhában, jöjjön ő is, együtt menjünk kutyát sétáltatni, barátokhoz együtt látogassunk el… Ez egy úgymond együttműködő embernek is sok. 
Csak egy példa: mondom az exférjemnek: gyere ki velem a konyhába! Épp kb. semmit sem csinált, punnyadt a tv előtt. Aszongya: mit kell segíteni? én: semmit, csak legyél ott! Ő: minek? Miért nem lehet ezt megérteni? Vagy miért nem értem én, hogy „szerintük” ennek miért nincs semmi értelme???

Még az előző bejegyzéseimben megemlítettem valamit, amit akkor még nem akartam elmondani. Más vagyok mint a legtöbb férfi, és más mint a legtöbb ember, de nem tudok rájönni, hogy ez miért van így. Még egészen kicsi voltam amikor rájöttem, hogy valamiért más vagyok. Nem volt kedvem barátkozni senkivel, nem tanultam semmit sem. Ötödikben már jelentkeztek a problémák, de hatodikban történt a nagy süllyedés. Megbuktam, ezért be is fektettek a korházba, ahol azt mondták ADHD-s vagyok. Azóta csak a válaszokat keresem. Egyre reménytelenebbül. De nincsenek válaszok. Csak egy nagyon bonyolúlt fura világ, amiben semmi jó nincs. Nincsenek, tervek, vágyak, álmok, csak nehezen leküzdbető akadájok. Néha még a kényszer sincs meg, hogy az alapvető, dolgaimat megcsináljam. Azok nagyon rossz időszakok. Szerencsére el szoktak múlni elég gyorsan, de olyan sohasem leszek mint a többi ember. Mindenki olyan csodálatos, a maga kis természetével. És talán én is az lennék, ha nem zárnám magamba a személyiségem. De sajnon semmi sem okoz örömöt csak egyetlen dolog. A munka. A munka jelent nekem mindent. Az életet. Megmondják mit csináljak és én megteszem. Ez az egyetlen amit szívesen csinálok. Talán ezek miatt, de legfőképp a célok nélkül sokkal hamarabb feladom mint mások, és nagyon hamar elfáradok. Ilyenkor gyakran cselekszem úgy mint akit semmi sem érdekel. A munkahelyeimet fél év, egy év alatt otthagyom. És utána majdnem ennyi ideig szoktam munkanélküli is lenni. Most is így történt. Nagyon rosszul voltam és képtelen a munkámat ellátni. 11 hónapot dolgoztam itt, de már hónapok óta szenvedtem. Rosszul lettem de nem adtam fel minjárt talán az új fajta antideprsszánsomnak köszönhetően. Elontril nak hívják. De a rosszullétek nem múltak el. Folyamatossá vált és egyre sötétebb lett minden. Hoznom kellett egy döntést, hogy túléljem. Nekem az antidepresszánsok nagyon sokat jelentettek. Két fajtát szedtem kb öt hat éve. Kicsit megtanúltam olyan lenni mint amilyennek lennem kéne minden nap. De sohasem tudtam ezt az állapotot folyamatosan tartani. Úgyanolyan antiszociális maradtam, de mégis könnyebb volt minden. Az ismerkedés, a beszélgetések. Persze ezek mind a munkahelyeimen, igaz nem mindig kényszerből történtek. De ennél több nem igazán történt. Persze akadt egy két lány aki elcsábított társasági életet élni, de sehol sem éreztem jól magam. Ezért ezek elég rövid életűek lettek. De az első gyógyszeremtől is nagyon rosszul lettem. Így hát újat kaptam, de ettől is rosszul lettem. Az elsőt 4 évig szedtem, a másodikkal másfél évig. A kettő között meg volt egy rövid próbálkozás ami nagyon kiszáritott. Azt Coaxilnak hívták. Az első gyógyszim az Anafranil volt, csak hogy teljes legyen a kép. Szóval most nem szedek semmit kb 1 hónapja. Kicsit jobban lettem. De éreztem hogy nem csak ezzel van a baj. Nagyon rosszul lettem és sehogysem akart elmúlni. A múnka se okozott olyan örömet, de egyébként sem volt erőm semmitsem csinálni. Nem részletezem ezt az egy hónapot, de szörnyű volt. Rengeteg kávét ittam, de aztán rejöttem az is ugyanolyan rossz hatással van rám mint a gyógyszer lenne. Aztán kíséletezni kezdtem mert hasfájásom még mindig megmaradt. Most úgy néz ki hogy az a tej miatt volt. Most már egész jól vagyok, de fogalmam sincsen meddig, és hogyan hozhatnám rendbe az életem. Nagyon gyenge vagyok. És az órvosok mind az akarják, hogy erősebb legyek. De én nem tudok erősebb lenni. Meg kell tanulnom így élni, de nem tudom hol tudnék így elhelyezkedni. Képtelen vagyok nyolc órát dolgozni. Egyszerűbb négy órás lehetőségeket meg nem igazán találok. Igaz az önéletrajzom már annyira csúnya hogy úgyse vennének fel sehova. Szeretném rendbehozni az életemet, de nem tudom mit tegyek.

Nahát, több, mint egy éve nem írtam. Jellemző. Régebben írtam ilyen kis interaktív játékokat, gondoltam, ezt a hagyományt felelevenítendő, megosztom veletek a legújabbat. Bár már egy jó ideje nem csináltam ilyesmit, mondjuk rá, hogy meg vagyok elégedve az eredménnyel. Aki ki szeretné próbálni, itt a link:

https://www.vilaggep.hu/az-utolso-transzport-beta/

A játék béta verzió állapotú, kisebb változtatások még elképzelhetőek, ezért is jó lenne tesztelni. Tesztereknek nagy virtuális oklevél jár. Más. Gondoltam, megemlítem, hogy aki érez magában késztetést a blogolásra, a Világgépre nyugodtan írhat. Vásárhelyi Bea és Gácsi Krisztián már szerepelt nálunk. Ennyit akartam mondani, remélem hamatabb írok megint, mint 1 év…

Sziasztok!

Sulyos allapotromlas lepett fel nalam ujra, a hazat is alig tudom elhagyni a gyomorproblemak vegett. 

Jelenlegi gyogyszereim: 

Reggel:

1mg Xanax SR

25mg Kventiax

12,5mg Aneptinex

Delben:

1mg Xanax SR

25mg Kventiax

12.5 mg Aneptinex

Este:

1mg Xanax SR

200mg Kventiax

200mg lamulep

12,5 mg aneptinex

Megint gyogyszermodositast akar a doki, aki velemenyem szerint semmihez sem ert.

Jo lenne valakit talalnom, aki ilyen borzalmas gyomorpanaszokkal kuzd es esetleg tud barmifele megoldast, ami segitett rajta vagy legalabb javult az allapota. 

Sziasztok! Olyan furán érzem magam mostanában, mióta szedem a gyógyszereket. Olyan, mintha normális lennék, és ez tőlem olyan idegen. Hiányoznak a heves érzelmeim, maga a bordim, mert olyan üres vagyok nélküle, de vele is néha. Szóval nem értem, jó is, meg rossz is ez az egész. Mintha elhagyott volna egy részem, és maradt a „normális” semmi… nem akarom magam így érezni. Valaki tapasztalt már ilyet?