(remegőgyomros)
Nem jut eszembe, az a fickó aki csinálta a műsort hányszor itt a búrán, szóval, a nevét nem tudom sehogy se a számra venni, de mekkora volt már a mázlija, basszus! Hát hogy kisétált csak a kukoricásba, vagy nem tudom azt se hova, és csak úgy meghalt, mintha semmi se történt volna! Egy ilyenért térdenállósan könyörögnék is már, ha ez csak így működne! ”Az élet jön-megy mint a gólya” – igaz-e? A másik, hogy a szerencse is forgandó, a jobb helyeken legalábbis, ez pedig a rosszabb hely volna, ahol ittlennem lehet. Slussz! Ez a remegőgyomros, torokszorítós lényegtelenség olyan körülbelül, mint a házikutya gumikacsája a hálószobában, hogy beletrappolsz éjszaka közepén gyanútlanul, és az ütő megáll benned rögtön, holott mire föl? Különbség a kettő között tényleg nem sok, egy ilyesmi gumikacsás találkozásba is bele lehet halni, nem jellemző ugyan, de írd és mondd, van hogy az embernek infarktusa támad egy ilyentől, na most ez a szorongatós, szar valamicsoda se kifejezetten halálos alapállásban, ám megesik azért hébe, s hóba, hogy az egyeseknek mondjuk ugrani támad tőle kedve, magasról, nagyon magasról nagyon nagyot ugrani. Annak meg ki a tudója mégis, hogy együtt élni miért kell vele, a gumikacsát azt megérti még az ember, hogy ott eszi a fene késői órán az ágy lábánál, de ezt a szívet rohadtul dobogtató szorongósságot ugyan ki okézta le? Én randira nem hívtam soha, az kurvaélet, mégis nagyon el van kötelezve irántam. Összes holmiját kiszórnám az ablakon, szívem szerint, de valahogy nem kivitelezhető ez sem. Mondjuk mi a bánat kivitelezhető ebben a bizonyos életben, amiben nyakig vagyok? Hát még az akármilyen lónak a fasza sem kivitelezhető, nem mintha szükségem mutatkozna rá, csak mondom! A bánatra visszatérve, na az igen, az már igen! Semmilyen ellent nem kell szolgáltatnom érte cserébe, és van mégis, hát nem semmi, na!
(álmom fejtése)
Egyik éjjelen azt tudtam álmodni, hogy egy vékonyka leányzóféle pucsított az újságosbódé előtt, kitudjamér, nem kérdeztem én tőle, hanem a viszonylag fedetlen hátsórészét vizsgálatban részesítettem inkább, bár olyasmi sejtéseim bőven voltak, hogy ez az ötlet nem kimondottan a jobbik fajtából való. Mentem is aztán tovább szépen, mikor már a micsodájának tapintásáról megbizonyosodnom sikerült. Erre valahány álomnappal később jött felém M. Zsófia a járda keretein belül, szóval M. Zsófia, bizonyos M. Károly egykori címeres cimbora állítólagos húga, és mondta rögtön nekem, kvázi szabadkozva, hogy hát tudja ő ám, hogy ki vagyok én, meg minden, de az ilyen nyúlkálás valahogy csak nincsen teljesen rendben. Olyan békítőtárgyalás jellege volt a dolognak, csak semmi háborúskodás. Számonkérés? Hogyisne, hát csak az kéne még! Azóta se értem, az a fenék, meg a többi maradék hogyan tartozhatott M. Zsófiához! Pláne rejtély, hogyan jön ahhoz az M. Zsófia, hogy az én álmomban pucsítgasson az újságosbódé előtt. Honnan vehette a bátorságot egy ilyen akcióhoz? A szándékai mik voltak? Egyáltalán, kinek áll ez az érdekében? Sose derül ki!
(AZ este)
És mire leírnom ezt sikerül, már rég egy másiknak mondható állapotban vagyok. Lehet úgy fogalmazni, hogy hátrább vagyok már az agarakkal, még az is előfordulni látszik, hogy túlélem esetleg az estét. Az estét, ami éppen ugyanolyan este ránézésre, mint a valahány többi esték voltak eddig. Tehát van most is velem szemben egy cigarettacsikktároló egység, egy öngyújtó, egy pohár víz, gyógyszerek dobozos kiszerelésben, kissé felettem meg az állólámpa állandósult vallatófénye. Hát mi ez az este egy közönséges agydaganathoz képest? Semmi ez az este, a nagy büdös semmi, gyógyszerestől, állólámpástól, s még velem együtt is csak a semmi. Ez minden, ha semmi, akkor is ez, minden. Nem több, és nem kevesebb teáskanálnyival se annál, mint amennyi végül is maradhatott. Így sáfárkodik az ember az egyetlen estéjével ami hátravan még, és senki se tudja hányszor van még hátra, habár nem is fontos különösképp, az szentigaz!
(határeseti)
Határeseti zavarosságból kifolyólag a mai délutánon feleségemül vettem volna bármely erre közlekedő nőneműt, s úgy esett végül, hogy az ágyneművel sikerült a szorosabb kapcsolatot kialakítanom. Az ilyesfajta elmekórosság kimerítő. Téveszmeiségünk ez nekünk, hogy nagy csilingeléssel hozza majd a jézuska a pótmamát, puncisoknak meg a pótpapát, meg hogy ezek a bizonyos pótok csak úgy flangálnak az utcán ezresével. Vicces, na! S voltaképp a szerencsés flótás akinek ilyen zavarosságához pöcse társult, mert ritkán tud az kórosságában a falig menni! Bezzeg a pinájukat hordozók, hát végtelen nekik a csalódhatóságuk! Lábakat szép nagyra nyitja, ”Jön a Apa, jön a Apa!”, s lám tényleg jön, aztán következő pillanatban el is ment már, nem csak ÚGY értem én, hanem hogy soha se látni többé. Idő meg nincs átgondolni az átgondolásra érdemeseket, mert ha azok a lábak ki lettek nyitva, Apa jön mindig, hát mikor melyik jön, ugye. Ezt a fajta elrontottságot kitalálni se lehetne, abszurd annyira ugyanis, hogy ne lehessen kitalálni se. Minek lehet ez a betegesség a határesete, mégis? Hát kalapomat megeszem, ha nincs ez bőven túl az összes ismerhető határon! Egy kis könnyűsúlyú haluzgatás a kutyának pöcse ehhez a micsodához képest! Babácskaként a felnőttszabásúak között, életen át, hát ez nagyon szép! Állni édeske szandálkában a recepción, míg a néni be nem mondja végre a hangosanbeszélő ketyerébe, hogy ”Nyolc éves, kis aripofa kardigánban várja szerető szüleit!”. Na ja! Szóval a csakis rám vonatkozókra visszatérve, a néhány órákkal ezelőtt én az ismeretes Müller Ceciliának is megvallottam volna a szerelmemet, ha esélyem lett volna ilyesmire. Mázlinak mondanám így utólag, hogy nem volt.
(Mario Brothers)
Különben is, ilyen csillagzat alattiján fogja magát az ember a legrövidebbre, vagy ami még jobb, a kussolását fejlessze tökélyre! Az ilyen nagyobbacska megvallások egy köznapi bohóc szájából olyanok, mintha a csap csöpögne, az a kurva csap, már megint, érted! Egyszer valaki vízvezetékszerelőt hív tényleg, nem élet ez, hanem a Mario Brothers legfeljebb, ebből is kilátszik! De legalább tudja azt az ember melyik fán van lógása neki, melyiken nincs, hát valaminek mondható ez is! Csövesség, szép lakótelepi bentlakásban, ódivatú grafikai kidolgozottsággal spékelve meg, és mennyire nem tragédia, hogy mellékszerep csak ez is, hát ha egyszer errefelé a királynők is olyan szögletesek, hogy rárántani sincsen az akárkicsodának kedve!
(alagút)
Látom már az alagutat a fény végén, ezt a látást se így képzeltem el a fiatalabb éveimben. Hát a kiérdemelt vereség is lehet kozmetikai alapon tupírozva, tehát a magához való szépessége mérisne lehetne meg neki, gondoltam én. Tizenév kivetettséget csak úgy a képzeletre bízni, fiatal fej képzelni tudására, pláne, hát nem csoda az, hogy a megvalósulóknak nincsen végül találkozása a vetítettekkel! Megtanulni az összes megtanulhatót, a legfájlalhatóbb sebek az ilyen alig vágyott okosodásból jöttek. Hogy a semmiből se volt, a semmi se igaz, a bizonyos toldalék volt legfeljebb mi nem hazudhatott. Nagyot alakítani lehet az életben, az életen nem lehet viszont, így esik meg, hogy aki alakítónak lett megszülve, munka nélkül marad, s inkább előbbre tehető az ilyen nélkülmaradása, mint utóbbra. Mit dolgoznék abból mi van, a káós nyerésre álló genetikából, a rosszízűségből, bunkerfilozófiából, a képtelenségek komplett regimentjéből, rémségekkel gazdag álmokból, a viselhetetlenségig fokozódhatott ébrenlét összes óráiból, a börtönablakok alkonyáteresztő képességéből, abból a nem kevésből, és a standard remegő lábakból, a jócsomó nemszeretből, fullasztós dohányfüstből, alkuvásból, s a sohanemalkuvásból, nincsből és nemislehetből, hát ezekből mit -nék? Meglátom, hát ha ilyet mondanom nem túl nagy marhaság, ha az efféle hosszasra épített alagútban lehet még ilyen meglátásom nekem egyáltalán.
