Mindenki látja

Nincs ékezet… nincs semmi, ami segitene. Nincs kit felhivnom. Anyàm màr igy is el va keseredve, apàm tavaly meghalt, most ott van egyedul Magyarorszàgon, én itt Franciaorszàgban, beleorulok az életembe, nincs is életem, nem is létezem màr, vagy két éve karanténba zàrva, egyre mélyebben, nekem elobb kezdodott a Covid, mint mindenki màsnak. A szàmitogépem nem jo, és nem biztos, hogy meg tudom javittatni. Egy francia gépen irok, amit nem is hasznàlhatnék, mert a tulajdonosa màr utàl, szeretne tolem megszabadulni. De o tart el minket, o a gyerekek apja. Most ot sem tudom felhivni, mert nem beszél velem, vagy ha igen, akkor lecsesz, megalàz. Megint itt tartunk. A gyerek, a kisebbik fiunk itt vinnyog a fulembe, szerintem autisztikus dolgai vannak, nem csak szerintem, màr gyerekpszichiàterhez is vittuk, foleg idén lett egyre kezelhetetlenebb, az ovodàban nagycsoportos, és nem szolal meg, nem jàtszik a tobbiekkel. Jovore iskolàba megy. Ma az ovonoje nincs bent, ezért itthon van, mert màsik csoportba nem akartam berakatni, nem birja a vàltozàsokat, ràadàsul el van torve a karja. (Megorulok az ékezetektol, a francia gépen nehés megtalàlni oket, igy viszont olyan, mintha nem is magyarul irnék!!!) Szoval ezért van itthon a gyerek, a nagy iskolàban, a kicsinek ilyenkor berakom a tévét, és akkor egy darabig nyugi van. De most nem jo a tévé, vagyis valamiért nem jon be a Youtube rajta, és a gyerek csak vonatokat akar nézni. Itt vonyit, én pedig megorulok. Egyébként is meg vagyok orulve. Nemsokàra jon anyosom, o tole is félek, pàsztàzo szemekkel nézi a lakàst, mennyire van kàosz, vagyis hàt mindig ezt érzem, ezt az érzést a pàrom rakta belém, àllandoan cirkusz volt, amikor jottek anyosomék. Nehogy azt làssàk, ami a valosàg, hogy egy kàoszban élunk. Lelki és fizikai kàoszban. Azért jon anyosom, hogy a gyerekre vigyàzzon, mert nekem fogorvoshoz kell mennem. Két oldalon két fogam is letort, nem tudok enni, persze nem baj , legalàbb lefogyok, ugyis folyton cigizek mostanàban, ràszoktam. De be is gyulladhat a fogam, az meg nagyon fàj, és most el kell intézni mindent, amit tudok a kovetkezo hetekben, mert lehet, hogy megint karantén lesz itt. El van baszva ez az egész jàrvànyugyi dolog, nem csak Magyarorszàgon, itt is, szerintem az egész vilàgon. Nem gyàrtok osszeeskuvés elméleteket, de pszihcologiai teszt, kinzàs alatt érzem magam. Ha megint beragadunk a lakàsba a gyerekekkel, nem fogom birni idegileg. Màr semmit sem birok idegileg. Tegnap anyàmat ijesztettem meg, ezért most ot nem hivom fel, a pàromat nem tudom felhivni, mert mindenért megalàz, lecsesz, meg nem is akar velem beszélni, ha azért hivnàm, hogy rossz a tévé, akkor arra az lenne a vàlasza, ahogy szokott : hogy ne nézzenek a gyerekek tévét, nem érti, hogy ez azért kell, hogy ne menjenek az agyamra. O nincs itthon a gyerekekkel egész nap, szerinte tévé nélkul is el lehet lenni. Meg telefon nélkul is. Ezen vesztunk ossze a legutobb, hogy én mindig a telefonomat nyomkodom. Nem akarok felhivni lelkisegély szolgàlatot sem, nincs értelme, csak oràkig dumàlnék valalmirol, meg feminista, nobàntalmazàssal foglalkozo szervezetet sem, màr tobbszor hivtam, csak ujabb telefonszàmokat adnak, ugysem hivom fel. Mozdithatatlan vagyok. Minden tekintetben fuggésben. A pàrom szerint én vagyok a bàntalmazo. O is ki van borulva, sokat dolgozik, nem làtja a reményt. Nincs is remény. Megorult a vilàg. Apokalipszis van. Baràtokat sem tudok felhivni, nincs is màr baràtom, szociàlisan totàlisan izolàlodtam. Igazàbol magamat izolàltam. A Buràra sem irtam màr egy ideje, vagy két éve, vagyis irtam, de csak papirra, nem gépeltem be, « majd megjavittatom a gépem », azt sem tudom, él-e még az oldalam,a jelszavam. Olvassa ezt valaki ? Mindegy én leirom, teràpiàbol, hàtha jobb lesz. Elkoltozni nem tudok, nincs bevételem, nincs munkàm màr egy ideje, nem is lesz, de a munkanélkulire sem tudok bejelentkezni, megtettem tobbszor is, aztàn kidobott a rendszer. Itt most kàosz van ebben is, rengeteg lett a munkanélkuli . Borzalmas vilàg jon, szerintem hàboru lesz. De akkor legalàbb meghalok, ugyis mindennap ezen gondolkozom. Amikor éppen nem az àlomvilàgomban élek. De amiatt meg megalàznak, mert làtszik rajtam, hogy «  nem vagyok jelen ». Nincs miben jelen lennem, a sajàt életem egy értelmezhetetlen pokol, vagy nem is létezik. A személyiségemet màr elvesztettem, vagy talàn sosem volt. Màr nem tudom, mi a valosàg. A skrizofénia felé megyek ? Hallucinàcioim mondjuk nincsenek. Idonként diagnosztizàlom magam, szerintem alapvetoen borderline vagyok, de felmerult màr màs is. A pszichologus szart sem ér, nem làtja, hogy nagy bajban vagyok, a pszichiàter « nem ér rà », meg ugyis csak gyogyszerekkel kisérletezne velem. Semmi értelme elorol kezdeni a gyogyszerekkel kisérletezést, inkàbb meghalok. De ugyis meghalok, mert Apokalipszis van. Elkaphattam volna ezt a virust màr, de nem is halàlos, meg kulonben sem létezik. Na jo, ez hulyeség, ebbe az osszeeskuvés- elméletbe nem megyek bele mégsem. A fogàszaton az egyik fogamat remélem megcsinàljàk, a màsikat nem fogjàk, ahhoz korona kell (he-he), màr tavaly elkezdték, de elakadt a jàrvàny és a karantén miatt, illetve azért, mert azt sem tudom, van-e még biztositàsom, miutàn két éve semmilyen bevételem nincs. Azt sem tudom, hogy deritsem ki, hogy van-e. Néha màr azaz érzésem, hogy nem is tudok franciàul, a pàrom nem segit ezekben. Olyan vagyok neki, mint egy nagyon ronda himzett pàrna a kanapén, nincs szive kidobni, mert emlék, de màr rà sem bir nézni, csak rakosgatja ide-oda a lakàsban, néha duhében beleboxol. Ez csak szimbolikus, mert nem ver, csak lecsesz, megszégyenit, mint egy renitens tinédzsert, akit folyton nevelni akar. De a balhé a gyerekek elott van, nekik sem jo, hogy egy ilyen anyàt làtnak. Viszont azért is félek segitséget kérni, mert amikor legutobb megtettem, feljelentettek minket a gyàmugynél, két évig lebegett a fejunk felett az, hogy elveszithetjuk a gyerekeket. En elmebeteg, o bàntalmazo, akkor a gyerekeket el kell vinni szerintuk. Ez a gyàmugy fasisztoid viselkedése, nem a csalàdvédelemrol szol, hanem az uralkodàsrol és a gyerekbegyujtésrol. Igy viszont megtanulja az ember, hogy nem kér segitséget, mert nem szabad arrol beszélni, hogy mi van itthon. Most meg jàrvàny is van. Kozben el kéne intéznem valamit a nagykovetségen, az is surgos, végre azt gondoltam, ma bemegyek a vàrosba (a fogàszat miatt), egyszerre megcsinàlok tobb mindent, megjavittatom a szàmitogépem, veszek magamnak meg a gyerekeknek cipot, ruhàt, nagykovetség, stb., végre kilépek a lakàsbol, egy lendulettel megcsinàlok sok mindent, ez mostanàban nem sikerul, napok, hetek, honapok telnek ugy el, hogy lefagyva fekszem a kanapén, vogy ketrecbe zàrt vadàllatként korozok a lakàsban onmagamban veszekedve, uvoltve, nevetbe, vagy szerelmeskedve, most végre mehetnék, muszàj mennem a fogam miatt, ràadàsul sietni kell, ha tényleg megint karantén lesz, egy csomo mindent nem tudok elinténi,- erre mi van ? Vigyàznom kell a gyerekre, illetve anyosom jon, tehàt gyorsan vissza kell jonnom, nem korozhetek annyit a vàrosban, mert neki dolga van. Baszki ! A gyerekkel nem tudok ugy korozni a vàrosban, foleg a kicsivel nem, egyszeruen kezelhetetlen, az utcàn hisztizik, vagy elkezd rohanni, folyton attol félek, hogy eluti az auto.

Most amig megjon az anyosom, az alàbbi feladataim vannak : kiteregetni, rendet rakni a lakàsban, feloltoztetni a gyereket és magamat is, fogmosàs, valamint le akarom szedni a bajszomat, mert igy ciki emberek koré menni. Amikor csak az iskola, ovoda – lakàs – bolt hàromszoget jàrom be, nem szàmit, a szomszédok màr ugyis tudjàk hogy bolond vagyok, de ha bemegyek a vàrosba, emberi formàt kell oltenem. Valaha ember voltam, méghozzà no, nekunk még nehezebb a tàrsadalom szemének megfelelni, még konnyebb làtni rajtunk, hogy szét vagyunk esve. Ha egy no rosszul néz ki, értéktelen. Az oregedéstol kulonosen félek, bàr igy is meg akarok fojton halni, nehéz ezt értelmezni magamban. Es a szàmitogépen is meg kéne még valamit csinàlnom, még mielott megjon az anyosom, de ennyi màr nem fog beleférni, ràadàsul ezen a gépen esetleg nézhetne vonatot a gyerek, és akkor nem vinnyogna. Szegény gyerek, mit csinàljak vele… Furcsa, az elso fiam szuletése utàn rettegtem az autizmustol, a màsodiknàl szinte eszembe sem jutott. Amugy nem az, tavaly még semmi baja nem volt, most 5 éves, kicsit màs utemben fejlodik, mint màsok, vagy csak egy visszahuzodo gyerek lesz, aztàn meg mondjuk informatikus. De lehet, hogy csak ez az egész jàrvànyozàs zavaro szàmàra. De most nem tudok vele mit kezdeni. Fejlesztésre kéne vinni, gyerekpszichologushoz, de most az sem megy, jàrvàny van, szabàlyozàs van, nem tudjuk mi van, nincs hely sehol, nincs csoportteràpia, pedig pont az kéne neki, hogy valamennyire szocializàlodjon mire iskolàba megy. Itt nem lehet még egy évig bent tartani az oviba, én ettol is hulyét kapok. Bàrcsak Magyarorszgon élnék ! Mindenki mondja, hogy jobb nekem kulfoldon, de én ettol a mondattol is megorulok. Eletem legrosszabb dontése volt, hogy kikoltoztem ebbe az orszàgba ! A kisfiqm most is porog-forog, ugràl, ha éppen nem tud mit kezdeni magàval, akkor ezt csinàlja, igy torte el a karjàt is. En meg nem funkcionàlok anyaként, csak robotként a leginkàbb kotelezo dolgokat megcsinàlom veluk kapcsolatban. Es itthon balhé van, uvoltozés, fagyottsàg. A nagy még egész jol birja. Ha nem szultem volna gyerekeket, semmi értelme nem lenne az életemnek. Igy sincs. De legalàbb hajt valami tovàbb…

Na, most legalàbb leirtam, àt sem olvasom, felteszem, és megyek a dolgomra. Meglàtom, mit lehet még ebbol a napbol kihozni. Van-e még egyàltalàn Nap, élet, vilàg ? Vagy màr én sem létezem…