Annyi (megannyi) minden…
Valamivel több, mint egy hónapja nem tudni miből fogok élni ezek után. Fogok élni ezek után? Ennek az évnek olyasmi tudattal lehetett nekivágnom, hogy egy komoly lépéssel előrébb leszek végre, a vége az lett ennek, hogy előrébb vagyok azzal az egy lépéssel tényleg, aprócska szépséghiba, hogy huszonhárom másikkal meg hátrébb. Hát számíthattam volna egy hasonló alakulásra, de lám nem tudok sehogy se elég negatív lenni ahhoz, hogy az elkövetkezőkről jóelőre megalkotott képem ne tűnjön utólag, a már elkövetkezettek fényében (illetőleg sötétjében) túlzóan optimista ábrándnak. Csak azt nem tudom hogyan számoljam a jövőt ezentúl, ilyen tudással a hátam mögött! Ugye a jelenben képes vagyok azt vetíteni, hogy nem túl elegáns módon megrohadnom sikerül maximum a hátralévőkben, ezt a képzetemet kéne talán néhányszázzal megszoroznom még, hogy jósló erejű legyen végül a matekozásom. Lássuk ebből mi jön ki! Hát én nem is tudom tényleg! Disznók fognak felfalni sehovapusztai kényszerrabszolgaságom utolsó mozzanataként? Vagy mire érdemes számolnom mégis? A matek nem ment soha, na! Apropó matek, kifogyott az a kurva bank a behajtanivalóból, tizenvalahány évbe telt ez, tehát ki lehet most már jelentenem, hogy a lakáshitel is csak olyan, mint az életben minden: a szavatossága lejár neki! Mennyire kár az, hogy a számlákat fizetni illik ettől még valamiből!
Viszont a másik tanulságos meg az, hogy az emberek olyan rohadt módon szarszemétállatok, hogy jobb azt is megszorozni néhányszázzal, ha a mértékét tudni akarod igazán! Mondjuk nem akarom én tudni, de a nemakarásomnak tudás a vége mindig! Nagyon buta dolog ez az élet, meg kell, hogy mondjam! Hát ha kalapáccsal vernénk szét egymás fejét az vállalható volna legalább! Ehhez képest mennyi energiájuk elmegy a legtöbbeknek arra, hogy kifundálják szaros kis terveiket, azért csak, hogy szaros kis seggüket kitörölni legyen mivel. „Kitörlöm tehát vagyok” – mondja magának az átlagos emberszabású egy jobban sikerült nap után. Embernek lenni ennyi csak, és nem sok ez egyáltalán, én mondom. Persze másmilyen a rálátása erre az összesre azoknak a fajtársaknak, akik kertesházat vásárolnak a másik nyomorának árán, és a kertesház toalettjébe (így mondják ők! – a szerk.) puhácska egészségügyi papírt, hogy egy életre összevesszenek aztán azon, melyikük belsőlegese büdösebb végül is.
Olyan ez a hely (hejj!), hogy itt a tévében is ugyanaz megy minden este. Kétségbeejtően megnyugtató ez, valamint még megnyugtatóan kétségbeejtő. Ezen a láb alatt lévő földön senki sincsen úgy összerakva, ahogyan én, és úgy szétesve meg főleg nincs, senki! És ez a sok senki ne mondja azt, hogy van egy kevéske értelme legalább annak, hogy önmagával vív vérre menően az ember egy kurva életen át! Mi a fasz értelme lehetne? Minimum hatvanöt geci diagnosztizáltadat rakosgatni jobbra-balra, nehogy szem előtt lehessen véletlenül! Mi legyen akkor szem előtt, továbbá ki? Mit adjon az ember elő, ha magát nem? Lehetek persze az Irénkenéni a hetedikről, minden további nélkül lehetek, de akkor az a bizonyos aki meg nem lehetek, hanem vagyok főleg, az mire való? Fel se tudja dugni magának az ilyet az ember! De tényleg, megkérdezném néha a szerepükből soha ki nem esőktől, hogy „ki a faszom vagy te, a George Clooney?”, what else bazdmeg? Már eleve micsoda csodája az a megteremtődésnek, hogy karakterünkkel együtt jövünk elő a bizonyos odúból, aztán teljes életen át mutatjuk, hogy nincs is olyanunk nekünk! Hogy nem elmebeteg a sok „nemelmebeteg” aki erre a nincsre kíváncsi? „Tagadd meg önmagad, az Isten is megsegít!” Vagy eligazíthatsz mindenkit, becsókolni hova érdemes! (Nem tanítják nekik ezt az egyetemen, na!)
Szóval… Helyzet van! Egy szuper önéletrajzot tudtam csinálni, természetesen ettől függetlenül nem hívnak sehova be, kurva anyámba se küldenek el, se se se! És lehetőség nincs konkrétan semmi. Mióta élet ez az úgynevezett „életem”, ilyen síri csend nem volt még soha! Ez itt az offisöl vége már a mindennek, tényleg. Ironikus nagyon, hogy néhány filmkockával azután kell mindenképp megdögleni, hogy az évtizeden át legveszedelmesebbnek tartott háborút sikerül végre egyszersmind megnyerni! Hát tessék, ebben a végképp semmirevaló életben a diadal is csak ilyen, hogy azt kell kívánnod kínodban, bárha vesztettél volna inkább! Hát eljátszom a gondolattal szépen, miként festene ez az odakinti világ, ha saját történetem szabályszerűségei érvényesülnének ott, vagy ott is! Képzeljük el az egyszerű versenykerékpáros csókát, amint besöpri épp a Tour de France-t, áll peckesen ott a dobogó legfelsőbb fokán, s nem jön akkor egy fincsi maca sem pezsgővel a markában, hanem egy erőember lép a tömegből elő, hogy hatalmas traktorgumival bassza aztán pofán a szerencsés győztest, „Kellett neked annyit edzeni, a kurva anyád!” – teszi még hozzá némileg morcosan! Na, hát megnéznék én egy ilyet, meg hát! Pechem az nekem viszont, hogy más néznivalóm van épp! Különben az álláshirdetés a kétezerhuszonegyes évben egy külön művészeti ág már! Olyan leírásokkal találkozni, amilyenekkel egy tudományos-fantasztikus regényszerűségben nem lehet! Hát legyen a kedves munkaerőnek egy lába, de kettővel közlekedjen… Jogos teljesen nem? Jelentkezni lehet bérigény megjelölésével! Hát azt se tudom még kényszeríteni mire akarnak, de mondjam mindjárt, hogy mennyiért vagyok kényszeríthető! Ezeknek a háeres muffoknak aztán kurvára mindegy tényleg, hogy „idd ki a bilit”, vagy „vidd ki” inkább csak! Nem igaz az, hogy ezt a módit ember találta ki!
A hangulatváltozásokról akartam írni még valamit, de nem akarok már. Ja! Apám sztrókot kapott nem rég, de nem sikerült neki még kipurcannia. Sajnos azon az ágon nem képes senki csak úgy feldobni a talpát, mint a tisztességes emberek legtöbbje. A Hegylakó (téem) a bizonyos kutya fasza ehhez a bandához képest. Szerintem ezeket lelőni se lehetne, vagy legalábbis minek, túlélnék azt is! Azt mondtam már különben, hogy a család a legfontosabb? Valami lényegeset elfelejtek mindig! Unom kurvára azt, hogy három valaki legalább belefér ebbe az egy használhatatlan testbe! Abszolúte föl voltam hangolva hét elején, most meg lóg az orrom a depresszió súlyától. Végképp nincs már mivel küzdenem az ilyenek ellen. Legalább alkoholista válhatott volna belőlem, vagy ketyós kábszis, de össze ennyi se tudott jönni. Csak ez a bentlakásos telivert kurvaélet, ez! És egy kis originál fájdalom hiányzott még, rég volt már olyan úgyis, hogy csillapítóval keltem-feküdtem. Aranyos dolog a fájás különben, hálát ad az ember hányingerkeltéses kis életéért is, ha méltóztatik néha múlni kicsit. Van olyan verzió is persze, hogy nem méltóztatik. Azért ez az emberi test gány munka rendesen, azt le lehet szögezni! Utoljára ilyesmi fájdulásom kétezertizenkettő magasságában, helyesebben a mélységében lehetett. Kiírtam akkor nyűgömet a facse nevezetű világszéles fórumra, és volt még aki nyögjön valamit. Huszonévesek voltunk, hát voltak még a spájzban ilyen illúziók, hogy valamicske közünk csak van a mások akármilyéhez. Akárhogy is, ettől a fájás nem tért persze egy jobb belátásra, hanem a D.parton kellett kóválygást rendeznem hajnali fél négy idején. Nincsen kivilágítva, mer’ ez egy ilyen gazdaságos felszerelésű partszakaszocska, tehát aki vakok színházi előadásán járt már, az tudja nagyjából hogyan lehetett ott éreznem magam. Nagy siker volt ez a kirohanásom oda, na!
Visszatért a nemalvásom is, pedig egy darabig nemalvás-zavaromat lehetett diagnosztizálnom. A Doktor Hauszt nézem, ilyen baromi nagy tűkkel szúrkálnak valami haláltusázót, és nehéz elhinni hirtelen, hogy nem én vagyok az a szerencsétlen, hanem én egy másik vagyok. Mi a kurva édes anyjáért fáj most vajon? És miért hazudik az f.csillapító saját képességeit illetően? Van időm megint a leginkább fontos kérdéseken merengeni el. Egyszer mondta nekem a Há., hogy szeretne akkor is, ha fejem nem lenne. Na most, szerintem én fej hiányában is itt leszek még. Ha reggel nem is, de délben felkelek azért. Nem beszélek róla majd senkinek mennyire szar ez a dolog, hogy „hát tudjátok a fejem, izééé…”, merhiszen’ maguktól is rájönnek mindahányan. Lesz egy olyan furácska érzésem, hogy nonszensz mégiscsak így fej nélkül, „jajjdeszar!”, így dohogok magamban. Néha kimegyek majd oda ahol azok vannak akiknek fejük van még valamiért, s megállapítom akkor, hogy borzasztó ez tényleg, hát hogy ez a fejetlenségem nekem nagyon silány, úgyszólván tűrhetetlen. Fantáziálok sokat a teherautóról, ami elgázolhatna nagy kedvesen, nem teszi viszont, véletlenből kifolyólag sem. És lesz valahogy akkor is, le merem ezt fogadni. Meglehet, nem lesz miért lennie valahogy, akkor is, vagyis akkor se lesz miért, és lesz mégis, valahogy. El lehet ezen borzadni, vagy legalábbis el tudok én rajta borzadni. Arról pofázok, hogy megy tovább az élet, más tudása sincsen ezen a menésen kívül, megy tovább még akkor is ha mennie nincs hova. Egyes források szerint a csodák csodája, vagy micsodája ez, elkeserítő viszont szerintem, nagyon is!
Annyi (megannyi) minden… Read More »
