Kedves Szüleim és Ágika!
Ha egy kígyó (ami ritkaság) fölfalja önmagát, marad-e utána egy kígyónyi űr? És olyan erőhatalom van-e, mely egy emberrel ember voltát megetethetné? Van? Nincs? Van? Fogas kérdés!
Kedves Szüleim és Ágika! Read More »
Nem belépett vendégek is elolvashatják.
Ha egy kígyó (ami ritkaság) fölfalja önmagát, marad-e utána egy kígyónyi űr? És olyan erőhatalom van-e, mely egy emberrel ember voltát megetethetné? Van? Nincs? Van? Fogas kérdés!
Kedves Szüleim és Ágika! Read More »
Húsvéti álomhozó filmajánlásom:
A faun labirintusa (2006)
Guillermo del Toro filmje.
-%=(/\)=%-
Csak egy rövid ajánlást teszek. Nagyon sok információ van a filmről magyarul is.
A film már-már képzeletet fölülmúló mese felnőtteknek az életről, emberekről, az élet különös mivoltáról és sajnos kegyetlenségéről. Nem az élet kegyetlen, hanem az emberi lélek az, önmagával szemben. Ahogy más filmekben is találkozhattunk – visszatérő motívumként – fel-fel csendül a filmben a gondolat: az emberi lélek szenvedései közben nyílik meg igazán, s mutatja meg valós mivoltát.
Ilyen visszatérő motívum a filmben egy dal. Kedvcsinálónak idelinkelem.
Javier Navarrete – Mercedes Lullaby
Egy biztos, amennyiben elejétől a végéig akár egyszer is végignézitek a filmet, egész életetekben emlékezni fogtok rá!
Az örök filmes ranglistán jelenleg a 136. helyen áll, 3 Oscar-díjat, 110 egyéb díjat nyert, valamint 115 egyéb jelölést kapott a film.
Kellemes lelkizős filmezést kívánok!
Léleknek kedves filmet nézni jó! Read More »
Sziasztok én Dani vagyok borzalmasan félénk,félelmekkel teli mostanáig.
Azért csak mostanáig mert az olanzapin bejött az életembe felirta az áter.
1. nap 5mg estére viszonylag jól aludtam. Kicsit mintha a fejem fájna ha beveszem de ezt tapasztaltam már másfajta antipszihotol is. A félelmek valahogy eltüntek 3. napja szedem holnaptol 10 mg kell de lehet maradok 5 nél nehezen tudok itthonrol eljutni bárhová ami külvilági és nem idehaza van pl boltba nehezen megy egyszerüen leblokkolok és a rossz negativ gondolatok keringenek ilyenkor.
3 ap van amit szedek de gondolkozom azon hogy elhagyom az eggyiket restigulin
eddig minden rendben reggel 1 szem 10 mg escitil reagila 3 mg restigulin 30 mg xanax sr 1 mg reggel és este
délbe nem kell semmit bevennem.
kiváncsi vagyok vajon ha nem szedném csak a olanzapint akkor milyen lenne eddig tök jól érzem magam nem vagyok fáradt csöppet se.
Ez a szer nagyon bevállt nekem eddig.
Nagynehezen találtam rá az oldalra a burára látom itt sok sorstárs van kisebb nagyobb problémával.
Szorongás oldása olanzapin pipa Read More »
Általános társadalmi ismereteink bővítésének céljával bemutatom nektek az egzisztencializmust.
Az egzisztencializmus egy modern polgári idealista filozófiai és irodalmi irányzat.
Az irányzat előzményének Søren Aabye Kierkegaard dán filozófus és lutheránus teológus bölcseletét, Rainer Maria Rilke osztrák impresszionista költő költészetét és Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij orosz író műveit tekintik.
A legfontosabb egzisztencialista filozófusok: Søren Aabye Kierkegaard, Karl Jaspers, Martin Heidegger, Gabriel Marcel és Jean-Paul Sartre.
Az emberre vonatkoztatva „az egzisztencia megelőzi az esszenciát” kijelentés azt jelenti, hogy először létezik, és csak azután definiálja magát, és olyannak, amilyennek felfogja magát. Az ember választja magát, döntéseivel teszi magát azzá, aki. Ez nem csak a szubjektivitás alapvető voltát jelenti, hiszen az ember egyben a többiekért is felelősséget vállal, amikor magáért felelősséget vállal. A felelősség vállalása szorongással is jár. A választás, döntés nehézsége alól gyakran próbál kibújni, a transzcendencia vállalása (önmaga meghaladása) helyett a rosszhiszeműség (kishitűség) tétlenségébe süllyed (immanenciába). A döntés vállalását nevezi Sartre egzisztencialista humanizmusnak: az ember csak önmagán kívül, önmagát kivetítve ad létet önmagának, transzcendens célokat követ. Az embernek ez a lényege, nem önmagába zárt szubjektivitás. Az ember szabadságra ítéltetett, ontológiai értelemben szabad.
További olvasni való a témában:
Egzisztencializmus – A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
https://hu.wikipedia.org/wiki/Egzisztencializmus
Illetve videó és hanganyag:
„Az egzisztencializmus filozófiája”
„Semmi”
„Filozófia”
„A létre vonatkozó kérdések”
https://zanza.tv/filozofia/letre-vonatkozo-kerdesek/az-egzisztencializmus-filozofiaja
Pedig, a szüleim ekkor az egyik vezető televíziós csatornánál dolgoztak. (amit egyébként anyám tett lehetővé, mert ő nyert először felvételt oda, és ő vitte be apámat, ez a későbbiekben még fontos lesz.) Anyám a csatorna arca volt, több helyen is láthattam városszerte az óriásplakátokon, apám pedig vezetőbeosztásba került. Nem voltunk szegények, sőt, jobb anyagi körülményeink lettek, mint a költözés előtt. Viszont apám kezelte a pénzügyeinket. Anyám elmondása szerint az saját fizetését is az apám számlájára utalta, mivel anyám a hónap elején kapott fizetést, apám a lakásbérlést, a rezsit, a kocsik fenntartási költségeit stb. mindig anyám fizetéséből fizette, neki emiatt már hónap elején elfogyott a pénze. Majd mikor apám megkapta a fizetését hónap közepén, abból éltünk. Anyámnak ezért nem volt saját félrerakott pénze, nem volt mozgástere, nem volt egy biztonsági tartaléka, újra átadta az irányítást teljes mértékben apámnak. Aki ahogy a kedve tartotta annyi pénzt adott neki és nekem. Apám rendelkezett egy saját számlával is, amihez csak ő fért hozzá, ott gyűjtötte titokban a pénzt magának.
Ha szükségem volt valamire, mindig apától kellett kérnem, ha elmentünk vásárolni azokat a ruhákat, cipőt, könyvet vette, meg ami neki tetszett, azt kellett ennem, amit ő választott, hiszen nála volt a pénz. Totálisan kiélhette az irányítás mániáját ezáltal, és elnyomhatott engem. Egy idő után nem tudtam, hogy ki vagyok én? Milyen dolgok tetszenek? Milyen dolgokat szeretek valójában? Ha valami nagyon nem tetszett, persze szembe szálltam vele, de akkor olyan védőbeszédet várt el az általam kedvelt dolog mellett, és olyan mértékben kezdett el kritizálni, azért mert nekem nem az tetszik, mint neki hogy egy idő után felhagytam azzal, hogy kiálljak magamért. Emiatt a későbbiekben sem tudtam más helyzetekben érvényesíteni az akaratomat, vagy felvállalni magamat, mert egyszerűen nem tanulhattam meg, nem gyakorolhattam velük szemben és féltem attól is, hogy mások ugyanúgy el fognak ítélni, mint ők. Anyámmal együtt ebben nagyon hasonlítottak, minél több pénzük lett annál inkább úgy viselkedtek, mint akik bármit megtehetnek. Nem tervezték a jövőt, nem gyűjtöttek közös otthonra, vagy közös nyaralásokra, programokra a pénzt. Nem voltunk együtt moziba, színházba, állatkertbe, vidámparkban, pedig a fővárosba költöztünk. Sokkal több lehetőségünk lett volna élvezni az életet és élményeket gyűjteni. Mindig irigykedve hallgattam az osztálytársaim hétvégi élménybeszámolóit arról, hogy éppen hol voltak a szüleikkel, milyen programokon vettek részt. Ettől még jobban egyedül éreztem magam, és kezdett kialakulni bennem egy érzés, ami szerint nem vagyok szerethető, nem vagyok elég szórakoztató a szüleimnek, hogy velem töltsék az idejüket.
Tudtam, hogy az osztályom már egy éve együtt van, megismerték egymást, kialakultak a barátságok és én leszek az új gyerek. Egyébként sem volt sok önbizalmam, de az új helyzettől való szorongás miatt még inkább önbizalomhiányos lettem és féltem. Bébiszitterem itt már nem volt, minden délután a napköziben kellett lennem és volt arra példa, hogy már mindenki hazament, csak az ügyeletes tanár, a takarítónők és a portás maradt az iskolában, olyan későn jött értem anyám. Hasonló érzéseim voltak, mint amikor a nagyszüleimnél kellett rájuk várnom, főleg amikor már jó volt az idő és az udvaron lehettünk. A lemenő nap utolsó sugarai ugyanazokat a melankolikus, depresszív érzéseket keltették bennem, mint gyerekkoromban, voltak olyan érzéseim is, hogy elfelejtettek és ott kell aludnom éjszaka, mert már este 6 óra is eltelt. Sokszor már nagyon éhes is voltam, mert addigra már a büfé is bezárt és az uzsonna is maximum 3-4 óra körül lehetett. Pár hónap elteltével kezdtem nagyjából beilleszkedni, de az osztály nem volt egységes, voltak különböző csoportok és vagy kiválasztott az adott csoport vezetője vagy egyedül maradtál és kiközösítettek. Nem találtam a helyemet sehol, és nem tartoztam a “menő” gyerekek közé sem. Viszont a gyengébbeket és a kiközösített társaimat mindig védtem és szembe szálltam az elnyomókkal. Ebből jó pár konfliktusom lett. Az osztályfőnököm soha nem állt ki értem, egy nagyon megalázó élmény hatására nem is tudtam többé tisztelni és szeretni. Egyik szünetben a lányok vezetője a legnépszerűbb lány az osztályban, összehívta az összes lányt és megbeszélte velük, hogy nem szólhatnak hozzám és mindig az ellenkező irányba menjenek, ha én oda akarok menni hozzájuk. Ebből az lett, hogy egész szünetben elfutottak előlem a teremben és nevettek rajtam. Emlékszem egy idő után segítség kérően ránéztem az osztályfőnökömre, hogy látja-e, mi történik. Ő végig nézte ezt az egész jelenetet, majd úgy tett mintha észre sem vette volna. Egyáltalán nem állította meg őket. Ezeket a mindennapos szekálásokat és kiközösítéseket, nem vette észre, soha nem beszélgetett velünk arról, hogy ez mennyire bántó és aljas dolog. Általában a szekáló osztálytársamnak a szülei sok pénzel támogatták az iskolát és az osztályt, ezért kivételezett velük és mindent elnézett nekik. Sok fájdalom ért és nagyon rossz lelkiállapotba kerültem emiatt a sok rosszindulatú gyerek miatt, a kiközösítések miatt. Természetesen beszámoltam ezekről anyámnak, de nem igazán foglalkozott vele.
A tanulás is nehezen ment. Főleg a matematika. A rossz hangulatú osztályomban ahol állandóan az áskálódás folyt, még tanóra alatt is, nehezen ment a koncentrálás. Folytatódott és fokozódott a szorongásom főleg felelés, dolgozat előtt. Otthon továbbra sem tanultak velem, nem ellenőrizték a leckémet. Ritkán apám a matekot ugyan próbálta elmagyarázni, de arról csak borzasztóan megalázó emlékeim vannak. Az egyik véglet az volt, hogy órákon át állandóan ordított, türelmetlen volt, verte az asztalt, rám csapta a szobám ajtaját, ha nem értettem valamit. Álltalában ki sem láttam a könnyeim közül miközben csak szidott, hogy mennyire idióta és ostoba vagyok. A másik véglet, pedig a teljes érdektelenség volt, oda sem figyelt, ha mondtam fel a leckét, a szorzótáblát a mai napig azért nem tudom, mert puskázva olvastam fel neki a kanapé mögé bújva, mert már túl akartam lenni rajta az ordítása miatt. Érettségi előtt egyébként diszkalkuliával diagnosztizáltak. Több mint 10 évet kellett várnom arra és kellett küzdenem a mindennapos iskolai élettel, hogy végre kimondják, ezért megy nehezen. IQ-ból, ahogy mondták, csináltam végi az iskolát. A sok kudarc és tanulási nehézség miatt illetve apám folytonos megalázása és kritikája miatt egyre kevesebbet gondoltam magamról és a képességeimről. Kezdtem elhinni neki, hogy ostoba és buta gyerek vagyok.
Anyámnak a reggeli műsorai miatt, már hajnalban el kellett indulnia dolgozni, így többször előfordult az, hogy sajnos apám vitt az iskolába. Anyámmal reggelente kocsival mentünk a suliba, egyrészt mert a budai hegyek miatt elég meredek utcákon kellett fel és le közlekedni, ami gyalog, teletömött, nehéz iskolatáskával elég megterhelő volt másrészt, sétálva kb. 20-30 perc volt a suli. Kocsival viszont elég hamar odaértünk, és cipekednem sem kellett. Apám viszont minden reggel erőltette, hogy gyalog kell mennünk. Már akkor sokat kritizált a súlyom miatt, malacnak hívott, pedig átlagos testalkatú gyerek voltam, a tornasorban a legmagasabb. Azt mondta, emiatt majd le fogok fogyni, és neki pedig pont jól jön a reggeli séta munka előtt. A probléma azzal volt, hogy nem segített vinni a táskámat, borzasztóan gyorsan ment, és folyamatosan szidott, mert többször elbotlottam, vagy elcsúsztam, elestem a meredek talajon. Hangosan kinevetett és kritizált, azt mondta annyira balfasz vagyok, hogy én még a saját lábamban is elbotlom. Mindig nagyon leizzadtam az erőltetett tempó miatt és izzadva, ziláltan értem be a suliban, ami egésznap nagyon kényelmetlen és kellemetlen érzés volt. Szörnyen éreztem magam lelkileg a reggeli megaláztatásai, szidalmai miatt, amik egésznap ott visszhangoztak a fejemben. Sokszor volt az, hogy az első óráról kikéredzkedtem a mosdóba sírni, annyira felzaklatott állapotban voltam. Egy idő után nem bírtam tovább és elmeséltem anyámnak, aki kiállt értem és onnantól kezdve apámmal is kocsival mentünk. A testi kínzás ezáltal befejeződött, de a lelki bántalmazás folytatódott tovább. Minden alkalommal végig kellett hallgatnom, hogy mennyire gyenge és hisztis vagyok, hogy anyámnak panaszkodom róla, és problémát okozok neki azzal, hogy kocsival kell mennünk.
Az év vége felé kezdett a feszültség nőni köztük, hangos veszekedések, vagy jeges néma csönd váltakozott otthon, és egyre ritkábban voltak otthon egyszerre. Éreztem, hogy valami rossz történik és valami nagyon rossz dolog közeledik. Anyám kezdett megváltozni, más ember lett, apám pedig egyre feszültebb és idegesebb, még inkább elérhetetlen lett érzelmileg számomra. Majd az iskola utolsó napja után anyám bejött a szobámba és közölte velem, apámmal elválnak, elköltözünk. Emlékszem apám is otthon volt, de nem jött ki a hálószobájukból, amikor ezt elmondta nekem. Nagyon megijedtem, elkezdtem sírni és nézegettem a hálószoba felé, de bemenni nem mertem hozzá. Anyám összepakolt a bőröndömbe, azt mondta, hogy rakjak el pár cuccot, amit szeretnék a nagyszüleimhez vinni, mert az egész nyarat újra ott fogom tölteni, ameddig ő elköltözik innen. Végig csöndben voltunk, annyira gyorsan történt minden, azt sem tudtam mit pakoljak el, mit szeretnék vinni, vissza tudok-e jönni valaha a szobámba? Már indultunk kifelé, én már a lépcsőházban voltam, amikor apám kijött a lakásból, megállt az ajtó elött és rám nézett. Kifejezéstelen volt az arca, de a szemében fájdalmat láttam, emlékszem nagyon megsajnáltam, és megszakadt a szívem, elkezdtem sírni, rájuk néztem és azt kérdeztem: Most akkor apa itt fog maradni egyedül a lakásban? Nem akarom itt hagyni egyedül.
Ezután egy éven keresztül nem láttam, és nem beszéltem vele, mert nem akart velem találkozni.
Az új iskola első éve Read More »
Az 1. osztály befejezése előtt, szüleim közölték velem, hogy Budapestre fogunk költözni, ott fogom kezdeni a 2. osztályt, egy új iskolában. Nagyon meglepő volt számomra, hogy az osztályom búcsúelőadással készült az utolsó napomon, és mindenki rajzolt nekem, írt nekem egy közös naplóba búcsúzóul, amit nap végén oda is adtak. Nem tudtam, hogy ennyire szeretnek, és fontos vagyok nekik. Sokan sírtak is, amikor búcsúzkodtunk. Ez egy meghatározó élmény a mai napig, mert akkor szembesültem először azzal, hogy nem úgy látom és érzékelem a dolgokat, mint mások. Nem bízom az emberekben és a szeretetükben. Nem tudom elképzelni, hogy szerethető vagyok.
Természetesen, még aznap elvitt vidékre anyám a nagyszüleimhez ezután a sokkos élmény után, emlékszem a kocsiban sírtam, össze voltam zavarodva, féltem a változástól, a költözéstől. Sok volt ez így egyszerre, és jó lett volna pár napot otthon tölteni, hogy feldolgozhassam a történteket. A lakásunktól, a szobámtól sem tudtam annyira elbúcsúzni, jó lett volna ott lenni a pakolásnál, a költözésnél, hogy felfogjam, mi történik. Én is részese tudjak lenni. Ehelyett megint egy magányos, félelemmel teli, elhagyatott nyarat töltöttem nagyszüleimnél, és azon a nyáron a költözés miatt még kevesebbet volt ott anyám látogatni. Halvány emlékeim vannak arról, hogy eljött értem a szülinapom környékén júliusban, kocsival utaztunk Budapestre megnézni az új lakást. Apám is ott volt, kaptam egy mesekönyvet, amit az üres 2 szobás lakásba adtak oda. Semmi bútor nem volt benne, de még a dobozok sem voltak ott, azt mondták itt fogunk lakni, a suli is közel lesz. Nagyon furcsa élmény volt, mert amikor megérkeztünk, megéreztem valami zavart köztük. Valami más volt, az eddigi feszült légkör átváltozott egy közömbös légkörré köztük. Nem éreztem jól magam velük, éreztem, hogy valami nincsen rendben, de nem mondtak semmit.
Aznap vissza is vitt anyám a nagyszüleimhez, augusztus eleje felé jött újra értem, amikor elmondta, hogy egyedül kettesben fogunk lakni, mert apámmal szakítottak. Igazából ezt akkor nem is nagyon fogtam fel, nem értettem, hogy ez mit jelent, de legbelül éreztem egy megkönnyebbülést, azt éreztem, hogy lehet, most anyám több időt fog velem tölteni, és jó lesz kettesben. Kiválaszthattam a szobám színét, ami a kedvenc színem miatt lila lett. A Keresztapám festette ki nekem. Választhattam új ágyat és íróasztalt is. Egy pici, egy és fél szobás lakásba költözött anyám, közel a sulihoz. Jól éreztem magam benne, elképzeltem, hogy kettesben lakunk ott, és a feszültség érzése is kezdett alább hagyni bennem, amit mindig éreztem, ha apám is velünk volt. Ezen a nyáron sem beszéltem és találkoztam apámmal azon kívül, hogy megnéztük azt a közös lakást nyár elején. Csak egy éjszakát töltöttem az új helyen, aztán anyám visszavitt vidékre.
Ezután augusztus utolsó pár napján jött újra értem anyám, amikor elmondta, hogy mégsem a lila színű szobámban fogok élni, mert mégis apámmal fogunk lakni. Nagyon összezavarodtam, és anyámon is újra éreztem azt a feszültséget, amit akkor éreztem, amikor apámmal voltunk. Eltűnt az a hangulat, az a könnyedség belőle, amit a lila szobás lakásban éreztem, azon az egy napon. Nem magyarázta meg, hogy miért, sírtam az elveszített szobám miatt, az elveszített lehetőség miatt, hogy mi ketten, picit nyugodtabban, érzelmileg biztonságosabban éljünk. Felnőtt koromban természetesen rákérdeztem erre az időszakra, hogy mi volt ez az állandó variálás azon a nyáron, azt mondta, Ő már akkor el akart költözni apámtól, ki is vette a lila szobás lakást. Viszont apám felajánlotta neki, hogy azt az összeget, amit a külön élésre költene, Ő odaadja neki a saját fizetéséből. Arra költi, amire csak akarja, ha újra összeköltözik vele. Anyám persze a pénzt választotta. Önmaga és a lánya helyett. Így abba a lakásba költöztünk, amit apám vett ki, és újra az Ő szabályai szerint kellett élnünk.
Az új lakásban egy sokkal kisebb szobám volt, és sokkal messzebb is volt a sulitól, más hangulata volt az egésznek, így hogy apám is velünk volt. Újra elkezdtem érezni az állandó feszültséget köztük, a gyomrom sokszor volt újra görcsben, az étvágyam is egyre kevesebb lett, és aludni sem bírtam. Össze voltam zavarodva, nem láttam azt anyámon, hogy örül annak, hogy újra együtt vagyunk, mint egy „család”, nem értettem, hogy akkor miért nem maradtunk kettesben. Mind ezek mellett pedig egyre közeledett az újév az új iskolában, amitől borzasztóan féltem és egyáltalán nem segített az, hogy ennyire bizonytalan volt a helyzet.
Kedves Búralakók!
Kissé mostanában magam alatt vagyok és arra gondoltam kinek önteném ki a szívemet amennyiben nem nektek! A véleményetek is érdekelne természetesen, érdekel ti mit gondoltok és van-e olyan személy az életetekben aki nem vállalja a tetteiért a felelősséget ezáltal nagy terhet ró rátok.
Az én szüleim például a mai napig nem képesek elismerni mennyit ártottak nekem viselkedésükkel, csak minimálisan, hogy ne legyen semmilyen konfliktus közöttünk, hogy ne hallják a véleményemet az éveken át tartó lelki és testi bántalmazásról.
Mi a véleményetek, életetek át hasonlókat? Van közöttetek olyan akinek hóhéra a mai napig nem szembesül tetteivel?
https://depresszivfiu.blogspot.com/2022/03/semmi-felelosseg.html
Szép napot nektek!
Üdvözlettel:
BorderGuy Milán
Az óvoda befejeztével, elkezdődött az általános iskola, ami számomra már az első pár naptól kezdve, folyamatos szorongással telt. Természetesen az iskola kezdést megelőző nyáron is végig a nagyszüleimnél voltam, és csak augusztus utolsó pár napjában lehettem otthon. Pedig azt éreztem jó lett volna kicsit belerázódni az otthoni környezetbe, megnézegetni a füzetjeimet, elrendezni a ceruzáimat, kicsit jobban felkészülni erre a nagy változásra, ami rám várt. A változástól való rettegés itt kezdett bennem kialakulni. Anyám mindig nagyon sokat foglalkozott a külső megjelenésemmel, főleg ha Ő is velem volt. A külsőségek és a látszat számított. Kötelező volt a harisnya, a szoknya, a blézer és az ing. A harisnyát és a szoknyát utáltam, nem éreztem magaménak ezt a stílust, kényelmetlen volt. Többször mondtam is neki, hogy nem akarom, de Őt, ez egyáltalán nem érdekelte. Úgy viselkedsz, úgy öltözködsz, ahogy én akarom. Azt szereted, az tetszik, ami nekem tetszik. Levágatta a hajam, amikor nem akartam, és nem engedte, hogy megnövesszem, ha hosszút szerettem volna.
Emlékszem az első napra, az évnyitóra, annyira féltem, hogy remegtem, a gyomrom görcsben állt és alig bírtam elsétálni anyámmal és a bébiszitterrel az iskoláig. Apám nem jött. Ezt akkor is és a mai napig többször kihangsúlyozza anyám, hogy apám akkor sem volt velünk. Addigra már egy negatív kép élt róla bennem és egyértelművé vált számomra, hogy egyáltalán nem akar részt venni az életemben, nincs ott a fontosabb mérföldköveknél, nem számíthatok rá.
A tantermünk az iskola alagsorában volt, nagyon kevés ablakkal, és a tanárok csak az alagsorba vezető lépcsőig engedték reggelente a szülőket, nem jöhettek le velünk. Mindig féltem lemenni oda, sötét volt és ijesztő. Továbbra is velem maradt az az érzés, hogy el kell búcsúznom az anyámtól reggel, akit megint csak hosszú idő múlva láthatok újra. Egy emlékem van, amikor apám vitt reggel, már a készülődés nagyon kaotikus volt, semmi türelme nem volt hozzám, csak sietetett és ideges volt. Úgy emlékszem nem is keltett fel időben. Végig az úton sietnünk kellett, Ő rohant elől, nem fogta a kezem. Megérkeztünk, majd amikor az egyik tanár megállította a lépcső tetején, hogy nem mehet le erre Ő ordibálni kezdett vele, és azt kérdezte tőle: – Mit fog csinálni, ha lemegyek, fejbe lő? Majd lejött velem. Sok ilyen helyzetbe kerültem vele nyilvános helyeken, amikor más emberekkel ordibált, olyankor mindig nagyon megijedtem és féltem Tőle.
Elég hamar úgy éreztem, hogy beilleszkedtem, pár barátot szereztem is már az első héten, de hasonló érzéseim voltak, mint az oviban, hogy igazából senki nem kedvel, hogy fura vagyok, és nem tartozom a közösséghez. Ha a tanulásról volt szó sok gondom akadt. Egyáltalán nem bíztam magamban, azt gondoltam buta vagyok és semmit sem értek. Ha dolgozat következett, vagy felelés, előző este alig bírtam aludni, forgolódtam, nagyon szorongtam és féltem, hogy nem fog sikerülni. Ezzel szemben a házifeladataimat mindig megcsináltam a napköziben, nem mertem elhanyagolni, és a jegyeim is rendben voltak. Jól teljesítettem mégis azt éreztem, hogy nem vagyok elég jó. Otthon nem lettem kikérdezve a tananyagról, nem ellenőrizte senki, hogy elkészültem-e a házival. Változatlanul a bébiszitterrel töltöttem a délutánokat és az estéket, sokat hiányoztam hétközben is, mert a nagyszüleimhez vitt anyám. Az iskolai szüneteket is ott töltöttem.
Volt egy rendszer, ami a magatartásunkat pontozta. A teremben volt egy parafatábla, amin napocskák, felhők, esőfelhők, és villámló esőfelhőket ábrázoló lapok voltak. Ha jól viselkedtél értelemszerűen napocska volt a neved mellett, ha picit rosszabban, akkor a felhő eltakarta a napocskát és így tovább. Emlékszem, hogy mennyire megviselt lelkileg, amikor nem napocska volt a nevem mellett. Értéktelennek éreztem magam, azt éreztem emiatt már senki sem szeret, hibáztam, amit nem fogok tudni helyre hozni. Ezekből az időkből már vannak olyan emlékeim, hogy a szüleim becsméreltek, nem normálisnak, és idiótának hívnak. Minden apró hibám, vagy ballépésem miatt nagyon idegessé váltak, kiabáltak, lelkileg terrorizáltak és nem hagyták, hogy szóhoz jussak vagy beszéljek az érzéseimről. Az volt az egyetlen igazság, amit Ők gondoltak, a gyereknek, „kuss” a neve. Anyám sokszor rángatott meg, ütött a fejemre, ha nem azt csináltam, amit mondott, vagy amikor ideges volt rám. Egyáltalán nem tudta kontrollálni a haragját. Azt éreztem, hogy nem fogadnak el annak amilyen vagyok, többet, mást várnak el Tőlem, mint amit nyújtani tudok. Nem volt jó soha az, amit csináltam. Abban a minimális időben is, amikor ott voltak velem, kiabáltak és türelmetlenkedtek.
Ez a napi szintű stressz, az otthoni elhanyagolás, terrorizálás, és az iskolai nehézségek miatt egyre feszültebb, ijedtebb, szorongóbb és önbizalomhiányosabb lettem. Gyengének éreztem magam, mentálisan és testileg, emiatt még inkább támaszkodtam volna, vágytam volna a szüleim közelségére, elfogadására. Vágytam az érzelmi biztonságra és a biztonságot adó családi otthonra.
Általános Iskola első éve Read More »