Pedig, a szüleim ekkor az egyik vezető televíziós csatornánál dolgoztak. (amit egyébként anyám tett lehetővé, mert ő nyert először felvételt oda, és ő vitte be apámat, ez a későbbiekben még fontos lesz.) Anyám a csatorna arca volt, több helyen is láthattam városszerte az óriásplakátokon, apám pedig vezetőbeosztásba került. Nem voltunk szegények, sőt, jobb anyagi körülményeink lettek, mint a költözés előtt. Viszont apám kezelte a pénzügyeinket. Anyám elmondása szerint az saját fizetését is az apám számlájára utalta, mivel anyám a hónap elején kapott fizetést, apám a lakásbérlést, a rezsit, a kocsik fenntartási költségeit stb. mindig anyám fizetéséből fizette, neki emiatt már hónap elején elfogyott a pénze. Majd mikor apám megkapta a fizetését hónap közepén, abból éltünk. Anyámnak ezért nem volt saját félrerakott pénze, nem volt mozgástere, nem volt egy biztonsági tartaléka, újra átadta az irányítást teljes mértékben apámnak. Aki ahogy a kedve tartotta annyi pénzt adott neki és nekem. Apám rendelkezett egy saját számlával is, amihez csak ő fért hozzá, ott gyűjtötte titokban a pénzt magának.
 
Ha szükségem volt valamire, mindig apától kellett kérnem, ha elmentünk vásárolni azokat a ruhákat, cipőt, könyvet vette, meg ami neki tetszett, azt kellett ennem, amit ő választott, hiszen nála volt a pénz. Totálisan kiélhette az irányítás mániáját ezáltal, és elnyomhatott engem. Egy idő után nem tudtam, hogy ki vagyok én? Milyen dolgok tetszenek? Milyen dolgokat szeretek valójában? Ha valami nagyon nem tetszett, persze szembe szálltam vele, de akkor olyan védőbeszédet várt el az általam kedvelt dolog mellett, és olyan mértékben kezdett el kritizálni, azért mert nekem nem az tetszik, mint neki hogy egy idő után felhagytam azzal, hogy kiálljak magamért. Emiatt a későbbiekben sem tudtam más helyzetekben érvényesíteni az akaratomat, vagy felvállalni magamat, mert egyszerűen nem tanulhattam meg, nem gyakorolhattam velük szemben és féltem attól is, hogy mások ugyanúgy el fognak ítélni, mint ők. Anyámmal együtt ebben nagyon hasonlítottak, minél több pénzük lett annál inkább úgy viselkedtek, mint akik bármit megtehetnek. Nem tervezték a jövőt, nem gyűjtöttek közös otthonra, vagy közös nyaralásokra, programokra a pénzt. Nem voltunk együtt moziba, színházba, állatkertbe, vidámparkban, pedig a fővárosba költöztünk. Sokkal több lehetőségünk lett volna élvezni az életet és élményeket gyűjteni. Mindig irigykedve hallgattam az osztálytársaim hétvégi élménybeszámolóit arról, hogy éppen hol voltak a szüleikkel, milyen programokon vettek részt. Ettől még jobban egyedül éreztem magam, és kezdett kialakulni bennem egy érzés, ami szerint nem vagyok szerethető, nem vagyok elég szórakoztató a szüleimnek, hogy velem töltsék az idejüket.
 
Tudtam, hogy az osztályom már egy éve együtt van, megismerték egymást, kialakultak a barátságok és én leszek az új gyerek. Egyébként sem volt sok önbizalmam, de az új helyzettől való szorongás miatt még inkább önbizalomhiányos lettem és féltem. Bébiszitterem itt már nem volt, minden délután a napköziben kellett lennem és volt arra példa, hogy már mindenki hazament, csak az ügyeletes tanár, a takarítónők és a portás maradt az iskolában, olyan későn jött értem anyám. Hasonló érzéseim voltak, mint amikor a nagyszüleimnél kellett rájuk várnom, főleg amikor már jó volt az idő és az udvaron lehettünk. A lemenő nap utolsó sugarai ugyanazokat a melankolikus, depresszív érzéseket keltették bennem, mint gyerekkoromban, voltak olyan érzéseim is, hogy elfelejtettek és ott kell aludnom éjszaka, mert már este 6 óra is eltelt. Sokszor már nagyon éhes is voltam, mert addigra már a büfé is bezárt és az uzsonna is maximum 3-4 óra körül lehetett. Pár hónap elteltével kezdtem nagyjából beilleszkedni, de az osztály nem volt egységes, voltak különböző  csoportok és vagy kiválasztott az adott csoport vezetője vagy egyedül maradtál és kiközösítettek. Nem találtam a helyemet sehol, és nem tartoztam a “menő” gyerekek közé sem. Viszont a gyengébbeket és a kiközösített társaimat mindig védtem és szembe szálltam az elnyomókkal. Ebből jó pár konfliktusom lett. Az osztályfőnököm soha nem állt ki értem, egy nagyon megalázó élmény hatására nem is tudtam többé tisztelni és szeretni. Egyik szünetben a lányok vezetője a legnépszerűbb lány az osztályban, összehívta az összes lányt és megbeszélte velük, hogy nem szólhatnak hozzám és mindig az ellenkező irányba menjenek, ha én oda akarok menni hozzájuk. Ebből az lett, hogy egész szünetben elfutottak előlem a teremben és nevettek rajtam. Emlékszem egy idő után segítség kérően ránéztem  az osztályfőnökömre, hogy látja-e, mi történik. Ő végig nézte ezt az egész jelenetet, majd úgy tett mintha észre sem vette volna. Egyáltalán nem állította meg őket. Ezeket a mindennapos szekálásokat és kiközösítéseket, nem vette észre, soha nem beszélgetett velünk arról, hogy ez mennyire bántó és aljas dolog. Általában a szekáló osztálytársamnak a szülei sok pénzel támogatták az iskolát és az osztályt, ezért kivételezett velük és mindent elnézett nekik. Sok fájdalom ért és nagyon rossz lelkiállapotba kerültem emiatt a sok rosszindulatú gyerek miatt, a kiközösítések miatt. Természetesen beszámoltam ezekről anyámnak, de nem igazán foglalkozott vele.
 
 
A tanulás is nehezen ment. Főleg a matematika. A rossz hangulatú osztályomban ahol állandóan az áskálódás folyt, még tanóra alatt is, nehezen ment a koncentrálás. Folytatódott és fokozódott a szorongásom főleg felelés, dolgozat előtt. Otthon továbbra sem tanultak velem, nem ellenőrizték a leckémet. Ritkán apám a matekot ugyan próbálta elmagyarázni, de arról csak borzasztóan megalázó emlékeim vannak. Az egyik véglet az volt, hogy órákon át állandóan ordított, türelmetlen volt, verte az asztalt, rám csapta a szobám ajtaját, ha nem értettem valamit. Álltalában ki sem láttam a könnyeim közül miközben csak szidott, hogy mennyire idióta és ostoba vagyok. A másik véglet, pedig a teljes érdektelenség volt, oda sem figyelt, ha mondtam fel a leckét, a szorzótáblát a mai napig azért nem tudom, mert puskázva olvastam fel neki a kanapé mögé bújva, mert már túl akartam lenni rajta az ordítása miatt. Érettségi előtt egyébként diszkalkuliával diagnosztizáltak. Több mint 10 évet kellett várnom arra és kellett küzdenem a mindennapos iskolai élettel, hogy végre kimondják, ezért megy nehezen. IQ-ból, ahogy mondták, csináltam végi az iskolát. A sok kudarc és tanulási nehézség miatt illetve apám folytonos megalázása és kritikája miatt egyre kevesebbet gondoltam magamról és a képességeimről. Kezdtem elhinni neki, hogy ostoba és buta gyerek vagyok.
 
Anyámnak a reggeli műsorai miatt, már hajnalban el kellett indulnia dolgozni, így többször előfordult az, hogy sajnos apám vitt az iskolába. Anyámmal reggelente kocsival mentünk a suliba, egyrészt mert a budai hegyek miatt elég meredek utcákon kellett fel és le közlekedni, ami gyalog, teletömött, nehéz iskolatáskával elég megterhelő volt másrészt, sétálva kb. 20-30 perc volt a suli. Kocsival viszont elég hamar odaértünk, és cipekednem sem kellett. Apám viszont minden reggel erőltette, hogy gyalog kell mennünk. Már akkor sokat kritizált a súlyom miatt, malacnak hívott, pedig átlagos testalkatú gyerek voltam, a tornasorban a legmagasabb. Azt mondta, emiatt majd le fogok fogyni, és neki pedig pont jól jön a reggeli séta munka előtt. A probléma azzal volt, hogy nem segített vinni a táskámat, borzasztóan gyorsan ment, és folyamatosan szidott, mert többször elbotlottam, vagy elcsúsztam, elestem a meredek talajon. Hangosan kinevetett és kritizált, azt mondta annyira balfasz vagyok, hogy én még a saját lábamban is elbotlom. Mindig nagyon leizzadtam az erőltetett tempó miatt és izzadva, ziláltan értem be a suliban, ami egésznap nagyon kényelmetlen és kellemetlen érzés volt. Szörnyen éreztem magam lelkileg a reggeli megaláztatásai, szidalmai miatt, amik egésznap ott visszhangoztak a fejemben. Sokszor volt az, hogy az első óráról kikéredzkedtem a mosdóba sírni, annyira felzaklatott állapotban voltam. Egy idő után nem bírtam tovább és elmeséltem anyámnak, aki kiállt értem és onnantól kezdve apámmal is kocsival mentünk. A testi kínzás ezáltal befejeződött, de a lelki bántalmazás folytatódott tovább. Minden alkalommal végig kellett hallgatnom, hogy mennyire gyenge és hisztis vagyok, hogy anyámnak panaszkodom róla, és problémát okozok neki azzal, hogy kocsival kell mennünk.
 
Az év vége felé kezdett a feszültség nőni köztük, hangos veszekedések, vagy jeges néma csönd váltakozott otthon, és egyre ritkábban voltak otthon egyszerre. Éreztem, hogy valami rossz történik és valami nagyon rossz dolog közeledik. Anyám kezdett megváltozni, más ember lett, apám pedig egyre feszültebb és idegesebb, még inkább elérhetetlen lett érzelmileg számomra. Majd az iskola utolsó napja után anyám bejött a szobámba és közölte velem, apámmal elválnak, elköltözünk. Emlékszem apám is otthon volt, de nem jött ki a hálószobájukból, amikor ezt elmondta nekem. Nagyon megijedtem, elkezdtem sírni és nézegettem a hálószoba felé, de bemenni nem mertem hozzá.  Anyám összepakolt a bőröndömbe, azt mondta, hogy rakjak el pár cuccot, amit szeretnék a nagyszüleimhez vinni, mert az egész nyarat újra ott fogom tölteni, ameddig ő elköltözik innen. Végig csöndben voltunk, annyira gyorsan történt minden, azt sem tudtam mit pakoljak el, mit szeretnék vinni, vissza tudok-e jönni valaha a szobámba? Már indultunk kifelé, én már a lépcsőházban voltam, amikor apám kijött a lakásból, megállt az ajtó elött és rám nézett. Kifejezéstelen volt az arca, de a szemében fájdalmat láttam, emlékszem nagyon megsajnáltam, és megszakadt a szívem, elkezdtem sírni, rájuk néztem és azt kérdeztem: Most akkor apa itt fog maradni egyedül a lakásban? Nem akarom itt hagyni egyedül.
 
Ezután egy éven keresztül nem láttam, és nem beszéltem vele, mert nem akart velem találkozni.