Valahogy reménykedtem hogy jobbra fordulnak a dolgok ha lát doki.De nem jött össze.Azóta még rosszabb is lett.Kórház után nagyobb kedvvel jöttem onnan ki.De utánna elém tárult a valóság,a reménytelenség hogy mit kezdjek magammal.Lett egy imádnivaló kiskutyám és ő a mindenem ami épp itt tart még,semmi más!De fejben eldöntöttem hogy nem harcolok tovább,nincs értelme.Nincs olyan hogy jobb lessz,számomra nincs.Csak sodródom és meglátjuk mi fog történni.Visszakerültem abba a helyzetbe ahol nem tudok önmagam lenni(a kiskutyus egy kis ártatlan lélek és nem akarom elrontani magammal..)Anyának is azt kell mutatnom hogy jobban vagyok és ez teher(ő csak most kezdett törődni velem)Én vagyok tekintettel rá,mikor már rég feladtam de nem tudja.Így is kell maradnia.Kezd összefolyni a valóság a nem valósággal és egyre nehezebb különbséget tenni….de tartanom kell mert nem tehetem ezt.Ha megélem hogy vehessek piát (végre saját magamnak!!) Ott tuti nem lessz köszönet.Végülis megvan az alkesz hajlam „apa” felől.Csak elfáradtam,mostmár tényleg nagyon nagyon.Elvileg a gyógyszer segít,ahaaa…erősíti a halálvágyat és olyan iszonyat dühöt érzek hogy kifejezni nem tudom.Mostmár tényleg nem tudom hogyan tovább 🙁 vagy van e egyáltalán számomra tovább.

Azzal kezdeném, hogy muszáj kiírnom ezeket a gondolatokat magamból, mert nem tudom mihhez kezdjek!

Az én történetem nem tudom mikor kezdődött, de úgy kb.25 éve.A teljesen finom megjegyzések, amik megmaradtak a mai napig bennem:-Olyan leszel,mint keresztanyád!(Magas-180cm,110kg-os nő volt!)-Én meg kicsi kb. 3 éves! Ez volt az evés kontroll már gyerek koromban.Nagyon válogatós voltam.Szinte csokin, meg sajton nőttem fel.Később bejött a kakaóscsiga…Voltak orvosi tüneteim, nagyon sokat fájt a hasam.Vékony voltam, de nem túlzóan.Aztán a  serdülőkorban megváltoztam.Kitörtem az otthoni falusi légkörből, bekerültem kollégiumba,nagyon sokat éheztem,szinte semmit nem ettem egy hétig,max.1-2 szelet kenyeret, ritka volt, hogy valamit megkóstoltam.Aztán persze hétvégén nem győztem magamba tömni a kaját.Sokat dohányoztam, sokat ittam, sokat hánytam… Először csak a piától, aztán már ha tele ettem magam akkor is… könnyen ment.164cm-hez kb 60kg voltam… Utána jött a falcolás.Nem akartam öngyilkos lenni, csak tetszett, nagyon sokáig tartott…Vagy 2 évig,szerintem akkor rám szóltak vagy pusztán vége lett a szakközépnek már nem emlékszem.Utána még 2 éves suliba elmentem,közben meghalt a nagyim akkor tudtam meg milyen a depresszió a gyász folyamata,nagyon hosszú volt…Ezután összeköltöztem a későbbi férjemmel, megtanultam főzni nem annyira érdekelt a súlyom, egyre több étellel megismerkedtem.Esküvő előtt 64lg-ról 53kgra fogytam egy „szuper” diétával….Ott kezdődött az igazi kontroll szerintem.A terhességek nem jól kezdődtek-vetélések, depresszió,stb.Műtétek stb…Utána jöttek a megmaradt terhességek, na ott hánytam eleget-savat…terhességi depresszió, egyedüllét két picivel-nagyon sok volt.Nem volt türelmem.semmi,kövérnek láttam magam.Az is voltam…

Utána 73kg-nál elkezdtem a diétázást lementem 65kg ig—sehová tovább.

38 évesen kezdtem a sport után érdeklődni, elkezdtem futni.Mentálisan nagyon felhozott.Közben meghalt apám is…Csak ez lendített túl rajta.(ekkor nem hánytam)

Közben az idősebb lányomnál jelentkezett az anorexia nervosa-amikor rájöttem már 47-35kgra fogyasztotta magát 12 évesen.Utána elkezdett hízni,visszajött 54ig,most 15 múlt majdnem 16-bekerült a koleszba és megindult a lejtőn…. A falcolás volt amikor felhívtak, szuper… Depressziós lett, annyira lefogasztotta magát ismét-38kg-persze ez nem egyszerű tudom. Látom.Az éhség mardossa , de nem hajlandó enni, mert fizikai fájdalmat érez.Ha nemeszik akkor meg miattunk van lelkiismeret furdalása… Én jelenleg hányok.. minden este..56 kg vagyok. Sportolok,de szétesek úgy érzem..

Felhívtam a pszichót , vegyék fel… Fűt fát megígért már, nem tud hízni… Nem tudja, hogy én miatta hányok minden este..

Nehéz ez..

Mindenki szenved

Köszönöm, hogy meghallgattatok!