Tegnap este msn-eztem, és néztem, ahogy hullámzik a fal, a tárgyak változtatják a helyüket, alaktalan, levegőben úszó dolgokat láttam, később vakító fehér fények villantak, mint a vaku.
Érdekes, már nem is esett rosszul a dolog.
Ma viszont már rosszabb volt.
Vattavilágban találtam magam, ahonnan nagyon nehéz kinézni a való világra.
És még nehezebb érteni azt a másik világot.
Ráadásul el kellett kísérnem anyámat az orvoshoz.
Elég nehezen ment, alig érzékeltem a dolgokat, máshol láttam, mint ahol voltak.
De nem is ez volt a baj.
Tegnap délután már nagyon szorította a gipsz a kezét.
Fél délután könyörögtem neki, hogy elkísérem, csak menjünk vissza a dokihoz, mert ez nem normális dolog.
Persze közölte,hogy hagyjam békén, majd ő tudja, és egyébként is csak 16.-án (azaz ma) kell visszamennie.
Hiába mondtam neki, hogy egy nappal előbb is fogadják, ha megmondja, hogy nagyon szorítja a gipsz.
Ma meg az orvos lecseszte, hogy miért nem jött előbb.
Füstölgő fejjel jött ki a dokitól, hogy milyen szemét a doki.
Bátorkodtam megemlíteni neki, hogy én tegnap könyörögtem neki, és hogy igaza volt az orvosnak.
Akkor meg nekem esett, hogy én nem vagyok rá tekintettel, és nem értem meg őt.
És hogy el sem tudom képzelni, milyen szörnyű ez a gipsz 3 hétig, és hogy neki most így kell élnie.
Ezt már eléggé emelt hangon mondta, én meg megmondtam neki, hogy mit szóljak én, nekem meg úgy kell élnem, hogy kb 3 naponként szabira megy az agyam.
És ez nem csak 6 hétig tart.
Azt is megmondtam, hogy ha valami baja van, mindig rajtam csattan az ostor.
Elegem van ebből.
Ez így megy, amióta az eszemet tudom.
Boxzsáknak használ, mert arra még én is jó vagyok.
Az elmebeteg gyereke 🙁
Szerző:
