A tegnap reggel egész jól indult. Lehet hogy azért (is) mert élettársam szabit vett neki. Gyors porszívózás, vasalás, mert jött a CSG. Még jó, hogy 10 fél 11-re volt megbeszélve, erre már fél 10-kor itt voltak az egyik kolléganőjével. Szimpatikusak, rendesek, igazából most volt az első komolyabb, hosszabb beszélgetés, mert újonnan kaptuk nemrég a CSG-t. Délután felmentünk párommal a kisfiunkhoz az otthonba ahol átmenetileg tartózkodik a pszichés problémáim miatt. Sajnos egyikünk ölében sem tudott megaradni, sírt egyfolytában. Remélem hogy csak rossz napja volt, és nem azért mert megijedt tőlünk.Azelőtt ilyen probléma nem volt, megvolt simán az ölemben, játszottunk, mosolygott, meg két alkalommal el is aludt a karjaim közt. Mondjuk nekem már ott fent az otthonban gombóc volt a torkomban a sírdogálása miatt, aztán ahogy eljöttünk egyből rámjött a zokogás. Aztán menni kellett a kocsiért a világ végére, mert végre kész lett, de nekem az út sorám már minden bajom volt, ájulásérzés, hányinger. Már nem is tudom pontosan min, de jól össze is vesztünk, talán azért, hogy már megint mi bajom van?!?. Persze, úgy volt, hogy megyünk vásárolni. Be is mentünk a nagy üzletbe, de ő szaladt előre, én meg nem bírtam vagy talán nem is akartam követni, elegem volt az egészből, kijöttem, aztám megvártam a padon. Mondjuk azt hiszem nem is vett semmit, talán csak egy csomó retket. A hazafelé út szótlanul telt, aztán otthon meg elkezdett csapkodni, puffogni. Úgyhogy szép kis nap volt…
Mondjuk ma felhívott és bocsánatot kért, hogy nem úgy gondolta és nem akart megbántani. Én is mondtam neki hogy én sem, mert szeretem. Szóval most szeretlek van, de ki tudja meddig?
Szerző:
