Csak fekszem a sötétben szótlan és némán,
egyedül maradtál a gondolataiddal s a létezés oly fáj,
bár jobb lehetnél és nehéz Valakit elérned,
miközben reményed szertefoszló hamuvá ég
szeretnélek magammal tudni, de a lélek remeg,
elhagyja a lakást és mindenhol védelmet keres.
Talán még tud szeretni?
Talán létezik az a Valaki, akit szeret?
Valakivel a távolban, fűvel, homályos mámorban,
ha már jó senkihez se lehetek,
lassan távolodva felejtsem el az embereket.
Mindig csak hazudni, mindenkit csak lerázni
belül a Lélek jégfalba zártan kezd fájni ,
s a hőmérséklet egyre csak csökken,
egy madár a jégfal sarkán megfagy röptében,
jégcsapok lógnak ,
miközben a kések hideg fém részükkel meleget lopnak.
Testedben a vér még melegen cikázik,
bőröd jeges s fázik,
a kés éle lassan vércseppekben ázik,
a vér végigfolyik s a jégcsapokban vörösen cikázik.
A jégszoba szép lesz és fényes,
a napfény átsüt rajta és a mindig vörös posztó alatt
sötétek és pirosak a fények.
Te merre vagy ? Reméljek ?
Vajon átlátod az ürességem és érteni fogod mitől félek?
Keresgéllek, keresgéllek, ebből áll az Élet.
Talán valahol vagy, ebben a hitben élek.
Hamis hit és ettől félek,
elhagysz, még mielőtt a jégszobában itt – ott belém
fúródnának a kések.
Vérrel színezem reményem……
A Valaki ott vár Valahol
és a Senkiért kell élnem.
Szerző:
Blog kommentek: 2465Blog bejegyzések: 162Regisztráció: 24-05-2018
Ez a vers gyönyörű lett! Rendkívül tehetséges vagy! Szerintem sokat segít, ha kiírod magadból a fájdalmat és ha ebből ilyen remekművek születnek, akkor az maga a csoda.