Sejtettem, hogy ez lesz.
Tegnap este házibuliban voltam – vittem magammal két üveg sört is, mondván, két hete, meg legutóbb két napja sem lett tőle semmi bajom. Persze gyanús volt, hogy indulásnál megint előjött a szorongás, és éreztem, hogy innen megint csak lefelé fog vezetni az út. Ideges lettem, amiért néhány viszonylag felhőtlen nap után megint kezdtem érezni, hogy kicsúszik a kezemből a kormány, és nagyon nem arra megyek, amerre kellene mennem.
Két buliba is hívtak (szenzációs, hogy bizonyos napokon megélhetem ezt a fajta népszerűséget szociális fóbiásként).
Két, számomra nagyon kedves ember, azon kevesek közé tartoznak, akik előtt nyíltan vállalom a betegségemet. Az egyik oldalon egy olyan társaság várt, akik között viszonylag otthonosan érzem magam – ha mást nem is dobok be a közösbe, legalább nevetek a srácok poénjain, mert abban nagyon jó vagyok.
A másik oldalon meg egy olyan társaság, ahonnan csak a házaspárt ismerem, meg eleve egy olyan értelmiségi „arc” házában lettünk volna, akinek a nézetein / eszmefuttatásain minimum jót szoktam derülni, mikor nyilatkozik, vagy előad, barátnőmék viszont jó viszonyt ápolnak vele, szóval kényelmetlen lett volna számomra. Eleve a program, aminek apropóján összegyűjt a második társaság, egy általam kissé lenézett dolog. Persze mindenben meg tudom látni az értéket, de ha nem muszáj, nem töltöm azzal az időmet, hogy borzasztó zenei produkciókat nézzek, mert feleslegesnek tartom. Főleg, mikor felidézem azokat a pillanatokat, amikor művészileg ezerszer értékesebb alkotásokkal találom szembe magam. De az elődöntőt néztem velük, és jól éreztem magam, szóval egyre jobban tudok a „normalitás” és a „sznobizmus” között egyensúlyt tartani. Na igen, a lényeg, hogy haragudtam magamra, amiért valakinek mindenképp csalódást és fájdalmat okozok azzal, hogy vissza kell utasítanom a meghívását, és tudtam, hogy csak rosszul dönthetek ilyen helyzetben.
Megint rémálmom volt. Nagyon szégyellem, és még mindig érzem belül, nagyon mélyen a szorítást emiatt. Iszonyú érzés, mikor azt álmodom, hogy mosdót keresek, és a mosdó, ahová mennék, eltűnik a helyéről. Ez most nagyon-nagyon sokszor lejátszódott az álomban, futkároztam egyik faháztól a másikig, a mosdó mindig eltűnt, vagy átalakult valami mássá; senki sem érette, hogy miért szenvedek, közben már ordítani akartam és talán ordítottam is, rendőrök követtek és figyeltek, közben rájöttem, hogy álmodom, és muszáj lenne felkelnem, amire a megoldás az, ha belevizelek a hóba, mert attól biztos megijedek, felébredek és elmegyek végre mosdóba (gőzöm sincs, hogy került a nyári tájba 10 centi vastag hótakaró, meg hogy nőként milyen lehet ezt a valóságban megtenni, mert példa még nem volt rá a részemről). A valóságban csak az ébresztőmre keltem fel.
Megint nem reggeliztem, megint túl sok kávét ittam, megint kicsit később vettem be a gyógyszeremet. Ez, a tegnap elfogyasztott két üveg sörrel és az éjszakázással együtt nem tett jót nekem. A metrón ülve elkezdtem egyre üresebbnek érezni magam, megjelent a deperszonalizáció, valamelyest most is érzem, de nehéz megragadni, lehet, hogy ez nem az. Mindent megkérdőjelezek.
Túl sok volt az inger. Hajléktalanokkal volt tele a park, ami felerősítette a szorongásomat. Szociálisan érzékeny ember vagyok, így ilyenkor tehetetlennek érzem magam, most viszont féltem is, hogy esetleg bántani fognak minket, és szégyelltem magam, amiért ezt érzem. Minden apró neszre érzékenyebben reagáltam, közben megint a problémákat hallgattam attól az embertől, aki felnevelt engem.
Azt kérdeztem tőle, hogy mikor lesz ennek vége – ő valószínűleg nem értette, hogy mire céloztam ezzel. Ő már nem fog megváltozni, viszont mióta megszülettem, elszenvedője vagyok annak, hogy mindig olyan helyzetekbe keveri magát, ahol a végletekig kizsigerelik őt. De közben ő egy szent ember, tényleg az. Én meg egy rohadék vagyok, amiért még mindig nem állok teljesen a saját lábamon, nem mentettem meg nem hogy az ő életét, de még a sajátomat is nehezen sikerül egyben tartanom.
Hálátlan vagyok, örüljek egyáltalán, hogy mindez megadatott számomra, ami van. Ezt nem ő mondja, én gondolom. Tehát bűntudatom van. Az eszemmel tudom, olvastam erről könyveket, lélekben meg kell tudni „ölni” a szülőt, le kell tudni válni, értem, értem, de ez eddig nem történt meg. Hiába menekültem „másik világ(ok)ba”, a problémákat magamban hordom tovább. Hiába vagyok művelt, nyitott, tájékozott, intelligens, a bennem élő kislány üvölt, toporzékol és bömböl, és egy kis biztonságos pontért könyörög ebben a világban. Bármit megadnék azért, hogy ezt érezhessem.
És meg is szoktam – mikor bokasérüléssel reggelig táncolok, kurvára nem érdekel, ha műteni kell utána a lábam, mert jól akarom érezni magam akkor, ott; vagy rohangálok meg csapatépítő játék közben futkározom, vagy amikor szexelek azzal a sráccal a táborban, aki másik országban él, és mióta lefeküdtünk, csak olyankor ír, amikor ezért kellek neki. Csak egy kicsit hadd érezzem a melegséget, érezzem, hogy jelen vagyok, hogy fontos vagyok. Hogy ne maradjak egyedül a saját hangommal. Hogy pozitív visszajelzést kapjak. Igen, van létjogosultságod. Igen, szerethető vagy. Igen, közénk tartozol. Igen, hiányoznál, ha nem lennél. Igen, gyönyörű vagy és vonzó. Igen, jó a humorod és kedves vagy. Igen, neked köszönhetően vonódtam be, te voltál az, aki először észrevett, és hálás vagyok a segítségedért.
De megértő vagyok, muszáj türelemmel fordulnom magam felé. Nem baj, tanultam belőle ma is, az estémet még mindig tudatosabban tudom alakítani. Indulok is – most döntünk közösen a betegségemnél sokkal fontosabb dolgokról, felelősségem van abban, hogy alakul a mai alkalom. Aztán találkozom a barátnőmmel, aki tegnap hiányolt a másik buliból. Megyek tovább, előre.
Szerző:
Megkérdezhetem, ki az az „ő,” aki „nem fog megváltozni”?