zokogás

Újra. Újra. És Újra! Kiszámíthatatlanok a sírógörcsök és megjósolhatatlanok meddig tartanak. Hogy egy fél zacsi papírzsepi elfogy vagy akár egy egész és hogy a maci mennyire fog ázni a könnyeimtől. Hogy bor … vagy sör. Még mázli, hogy a múltkori hányásos szépestém után alig maradt a borból, azt a másfél pohárral megittam, közben bőgtem és áztattam a macit. Most – csak mert ez még maradt itthon múlt hétről – egy citromos lötyi sör  megy de ebben is van 2,5 % . Ez viszont nem sok. Most beveszem a gyógyszert is. Borzasztó, már elfogyott egy csomag csokis mazsola is, borozás közben még sós-vajas rudakat ettem, borzalmas, de aztán jött … ültem a csendben és aztán rohamokban zokogtam a plüss maciba. Teljes a K.O.

Említettük itt ezt az érzelmi analfabéta világot ahonnan általában mindannyian jövünk … és ezzel minden családi ünnep, vagyis hercehurca után asszem egyet is értek. Anyám anyjának a szülinapja volt. Minden évben megszenvedem mert ő az anyám anyja, hol cirkuszol anyám hol nem, de akkor is csak elnyomja. Tudtam, szegény mama azért jön le a telekre, mert anyám erőszakoskodott vele, hogy jöjjön le (mert még az is lehet most látta utoljára, már 82 lett) na persze indult a sírás-rívás, oh szegény Sanyikám. Nos, ő az ő szegény Sanyikáját aki a halála után már úgy hiányzik, éltében rendszerese egrecíroztatta és kikészítette. Aztán Sanyikája, az én nagypapám, anyám apja, szívrohamban halt meg – oszt mivel nem igazán tudtam sírni, mert minek, nem sok kötődésem volt hozzá, egy morgó, a szeretetét kimutatni sehogy nem tudó ember volt, anyám odabaszta, hogy sose leszek szerelmes mert képtelen vagyok komolyan és mélyen érezni. Oké, persze, ja, azóta se voltam és előtte se szerelmes.

Mindig a zsarnok él túl. Ez mintha szabályszerűség lenne. Anyám is jobb szerette az apját, tőle – akármilyen mogorva volt – mégis jobban érezte hogy szereti mint az anyjától. ( aztán ha anyám, apám nézem , anyám csak zsarolgatni tudott, főleg engem hogy bedobog a szíve meg a szívroham oszt előbb került apám mellőle kórházba, és még szívritmus zavart is néztek nála, anyám mellett élve nem csoda, ha mertem volna, nagyot be tudtam volna neki olvasni, mert ment a jajjszegényapádmertazmindigelfojt )

Ezeken a rohadt szülinapokon utálom nézni, hogy elmondja mamának mi az ajándék majd puszit nyom a fejére. Igen, a fejére. Hidegséget érzek, megfagy a lelkem. Aztán persze valamikről társalgunk, nagy kínkeservesen igyekszek bekapcsolódni és ja, nem iszok bort, mivel előtte vettem be a reggeli gyógyszert + egy Frontint, a kivételes alkalom végett. Hív apám egykor, is, visszahívom: szunyáltál? Ja, tegnap nem tudtam. Az nem tudom mi volt – mondja. Ja, jobb is hogy nem tudod – gondoltam vissza a kádat telehányós éjszakámra. Hát nem is sok mindent tudnak mi van velem.

Anyám persze hangsúlyozta hogy menjek le hozzájuk oda a telekre, mert a kutyának is jó ha kimozdul, meg örül hogy elmentem és köszöni, néha apránként hozzám ér, de hála, most már nem erőszakolja ki a puszit és az ölelést mint az én szülinapomon, Tartom a távolságot, nem tudok ránézni. Beszél hozzám, nézzek rá, nagy nehezen, kicsit majd újra elfordulok …

Mama, mama kéri apát vezesse végig a kerten aztán kicsit kinn is, körbenézne. Apám már jelez. Menjen anyámmal, ő a lánya. Jajj de már te a drága jó vejem …. Az. Aztán apám is besokallt. Majd a wc-re is kísérgesselek mama? Menj a a lányoddal. (nem írok nevet) Mennek, apámmal a hársfa alól nézzük őket. Felhallatszik valami szóváltás. Na, kezdik egymást tépni – szól apám, finomabban 🙂 ezt csak én mondom így. Hm. Jönnek fel. Mama leül. Anyám bemegy. Erre mama megkörnyékezi apámat. Nincs e kapor hogy majd szerezzen xy bácsitól a szomszédból. Anyám hallja, mondtam hogy nincs most. Mama értetlen, csak apámat basztatja. Talál ott a kertben nem messze mellettük a terasz mellett kaprot. Anyám pillantását elkapom, megint az ölni tudnék pillantás, bemegy a házba. Persze, na ja, ő is hallgat, magába folyt csomó szart csak mert az anyjának szülinapja van és ma kedvesnek kell lenni. Játszik. Nagy játékos. Ez a játék csak a kórházban döglött be, amikor mama kérdezte anyát szereti e … az meg zavartan félre nézegetett. Hallgatott. Na ezt is végigsasolhattam és magamba rejthettem. Kifele jeleztem anyámnak hogy ez kívülről kicsit odavágott ….

Persze már érkezésnél láttam készült, külsőre minden profi, az asztal, a terítés, az ebéd, a torta, mégis kicsit nyögve nyelős volt a levegő és terjengett valami sűrű massza ami egyre inkább elterjedt bennem.

Mama mesélt: mert hogy néha kimegy az erkélyre, ja oszt néha „hülye” – mondja ő – hogy leveti magát. Az elsőről. Közben hiába anyámmal kell társalognom, hallom, amiről apám és nagyanyám beszél. Öngyilkos nőkről a lakótelepen, aki tán kivetette magát aztán meg még megfogták és felhurcolták az emeletre … 

Valahogy öcsém szalagavatója is bejön a képbe. Anyám, hogy az mekkora dolog volt neki, hogy öcsém táncolt és megtáncoltatta. Sajnálom, annyira sajnálom és fáj hogy én nem tudom, sose tudtam megadni neki azt amire vágyott. Kirívó voltam a zárkózottságommal, a szorongásaimmal amivel nem tudtak mit kezdeni és amúgy se tudnak az érzelmi létezésemmel semmit. Persze szóljak, bármiben segítenek. Vannak dolgok, amin senki se tud, főleg nem ők. Meg hát eddig se tudtak.

Anyám meg nagyanyám a gyógyszerről, a reggeliről, hogy mi van ha később kel az ember, hogy veszi be, hozzáfűzöm az én életem, nagyanyám kérdi mit szedek … Szerintem ez lényegtelen – mondom én. Erre anyám: De tényleg. Mit szedsz? Legutóbb a májusi szülinapomon faggatott ki, amikor úgy tudtam beszélni, hogy töltöttem magamba a pezsgőt, ott elmondtam, most újra kérdezi? Most őszintén: Hol érdekli ez őket igazán? Tagadásban létezni iszonyat könnyű.

Már hazafele készülünk, mikor mama megfogja anyám kezét aztán kiselőadást tart a megbocsátásról. Na hogy ezt anyám hogyan bírta, én kihúztam a kocsihoz. Betetőztem. Ez az egész egy hegyen, tehát korábban meglépni nem tudtam volna, a kutyával innen a buszhoz lemenni magában egy Camino . 🙂 

Aztán hazafele még utolsó körben nagyanyám kicsit megzsarolgatott érzelmileg hogy sírni fog ha nem megyek haza enni. Sokat csinált, menjek haza. Persze senki nem mondta, hogy haza fogok. Ez a sírni fogok zsarolgatás is megy nála. Hiába volt szülinapja, nem érdekel, ha sír akkor se KELL hazamennem enni. Ja amúgy ez a rohadt evés, érzelmileg meg tele az egész tátongó sebekkel de ez senkit se érdekel. Legyen külsőre minden tökéletes és elég is így. Örülni, hogy mama is elment (hozzáteszem anyám erőszakoskodása miatt és az tudom mennyire gáz!), én is ott voltam ( igaz gyógyszerrel ) arra meg mind szarik magasról hogy haza érve negyed órán át vizeztem a macit a könnyeimmel, ha nem többet és nem bírtam megállni, csak bőgtem. Ez valahogy nem számít.

Szóval a Kányádi vers jöhet újra: minden éjszaka építsd fel újra, mit lerombol benned a nappalok háborúja.

VALÓBAN ÉRZELMILEG ANALFABÉTA VILÁGBÓL KERÜLTÜNK IDE.