zavarodottság

Nem tudom van-e értelme, hogy írok. Régebben rendszeresen írtam a naplómba, de egy ideje már unom. Valahogy meguntam, hogy a problémáimról írjak, beszélni róla meg végképp nehezen megy. Nem tudom eldönteni, hogy túlreagálom-e a dolgokat, vagy tényleg probléma. Másrészt amíg magamban tartom nem tűnik valósnak, de ha kimondom baromira fáj, és el se hiszem, hogy így van. 

Most van a harmadik olyan nap amikor azzal küzdök, hogy visszatartsam a sírást, ugyanis újból és újból rámtör. Nem találok elfoglaltságot ami tényleg örömet okozna, és úgy érzem semmiben, de semmiben sem vagyok jó. A napok mennek el egymás után, anélkül, hogy valamit úgy igazán élveznék. Sokszor úgy érzem mintha nem lennék teljesen jelen a saját életemben, csak sodródnék, és a dolgok maguktól történnének velem. Mással is volt már olyan, hogy végiggondolta az eddigi életét, és rácsodálkozott, hogyan is jutott el idáig? Hogyan telt el ennyi év? Másban is felmerült már, hogy vajon ez tényleg a valóság-e? Mert az egész olyan álomszerűnek tűnik, és valahogy olyan hihetetlen, hogy van ez a világ az összes élőlénnyel és, hogy itt vagyok én is, és én tényleg én vagyok…Mikor belenézek a tükörbe, olykor elbizonytalanodok szinte, hogy az én vagyok és így nézek ki. Kimondhatatlanul furcsa érzés. Belegondolni, hogy létezek. És elgondolkodom rajta, hogy mi értelme is van, aztán nem kapok választ. Sokszor csak ülök, nézek magam elé, és próbálom felfogni az életem. Tehetetlennek érzem magam, és olyan mintha semmi sem számítana. 

Vannak napok, mikor élvezem a napfényt, és úgy igazán érzem, hogy élek. Legtöbbször viszont a napfény is csak mintha valami álca lenne. Nézem a tájat, és azon gondolkodok, hogy ez mind hazugság. Mintha egy romlott étel lenne gyönyörűen tálalva. Be akar csapni a világ azzal, hogy milyen szép, és én néha beugrok neki, és el is hiszem. 

Azt hiszem ezért is utálom a nyarat…Az őszt szeretem; hűvös, esős, szomorkás, és valahogy közelebb áll ahhoz, ahogyan én a világot látom. 

Minden egyre szűrkébb…