veszteségek

Ezek olyan dolgok, amik közben kimaradtak, de mégis fontosak.

10 éves koromban vesztettem el a Nagyit (anyai nagyanyámat, aki anyám helyett anyám volt). Ha nem hal meg ilyen korán, valószínűleg (talán) másképp alakul az életem.

11 éves voltam, mikor az öcsém megszületett, ő is „nem kívánt gyerekként”, védekezési hiba; csak hát anyám nem hajlandó „angyalt csináltatni”. Apám mindkettőnket el akart vetetni. Az öcsém meghalt 6 éves korában az NSZK-ban, máig tisztázatlan okból. Mindenesetre az én hibám, persze, hiszen azért nem tudtak rá figyelni, mert ott is „az én hülyeségeimmel kellett foglalkozni”. Ez teljes hazugság, nagyanyámékkal semmi problémánk nem volt. Viszont magukról a felelősséget ezzel is teljesen elhárították.

Amikor huszonévesen első időkben „jártam” a klinikára, akkoriban kezdte Czeizel Endre a kutatásait a kamasz- és fiatalkori deviancia és a kimagasló értelmi képességek között. Én is szerepeltem a kísérleti alanyok között, így néhány év múlva behívtak IQ-tesztet csinálni, akkor még elég általános volt, nem mint a maiak, hogy „szakspeciálisak”. Nem dicsekedni akarok, de jól sikerült, na nem zseni, eggyel lejjebb, az ún. lángelme kategória. Azt a tanulmányt néhány éve még kinyomtattam a google-ról, de már eltűnt, mert még a múlt rendszerben írta, és ennek voltak jelei. 

Ezt az IQ-dolgot a „bizonyos” áternek is előhoztam, hogy szerintem e szerint kellene fizetni az embereket. (Ez az eszme persze a nevelésemből következett.) Azt mondta: de tudod, hogy ez hülyeség?
Ennek az áternek nagy hibája volt, hogy utált adminisztrálni, úgy „sírták ki” belőle még a betegei személyi adatait is. Így amikor meghalt, nem maradt utána semmi dokumentáció, amivel igen megnehezítette a kollégái dolgát.

A kistarcsai doktornő is megpróbálkozott, hogy rávegyen minket a családterápiára. Egyszer bejöttek a szüleim meg a lányom, és mikor percek óta nem egymás szavába vágva, hanem parallel beszéltünk hárman, megkérdezte a lányomtól: mindig így beszélgetnek? Mire ő bólintott: igen. Aztán anyám valamin felkapta a vizet, kirohant, bevágta az ajtót – apám meg utána sunnyogott. Merthogy „őt nem fogja egy ilyen kis szar pszichiáternő kioktatni”.
Tarcsán is, meg az ottani területin is rengeteg tesztet kitöltöttem, ilyen újabb fajta 5-6 lehetőségest, meg az áternő még naplóztatott is egy ideig, de soha, semmiféle kiértékelést nem kaptam, nem beszéltünk róla. Ez meg milyen már?

Na meg a rehab. kezelés. Az áter, aki „átvett” a nőtől, már Kistarcsán rájött, hogy én beleköthetetlenül végigcsinálom a terápiákat, de csak azért, amiért Pistike 50 helyett 100x írta le, hogy „nem beszélek csúnyán, és nem tegezem a tanár nénit”. T. I.: Hogy örüljé’, bazdmeg! Ezek után a klinikán ajánlottak rehabot vagy a Merényiben (horribile dictu!), vagy a dél-pestiben, aztán most utoljára megint, de már a helyszínt sem nevezték meg. Az áterem meg nappali kórházaztatni akart, abba most belementem volna, de speciális, skizóknak szóló kurzusok indulnak csak. Amúgy tapasztalataim szerint ezek a terápiák nekem ugyan nem használnak, ráadásul egy dologban egyetértett az összes-összes áterem: hogy engem egy kiscsoportra nem szabad rászabadítani.

*

Most ugye megígértem anyámnak, hogy itt dekkolok – amíg ő él. Mivel minden ingó és ingatlan „örökség” a lányomé, beszéltünk róla, hogy aztán mi legyen velem (már ha én élek tovább, mint anyám). Költözhetnék össze akár két szintén-alkesszal is, de ez azért nem megoldás. De ahogy a lányom megmondta, hogy egyáltalán nem tudja elképzelni, hogy én lemegyek magamnak bevásárolni, megfőzök magamnak, eszem magamban, elmosogatok magam után, aztán beteszek magamnak egy mosást… Persze, azért éljek, hogy elláthassam magam???? Szóval azt sütötte ki, hogy veszünk nekem egy kétszobás lakást (a környéken, mert a dokijaimhoz ragaszkodom), és az egyik szobát kiadjuk gondozás fejében. Előny, hogy állat hozható, sőt! Na persze van B-tervem is…

Tulajdonképpen mostanra elértem azt, hogy SEMMIT ne kelljen csinálni. De itt van a pont, hogy akkor hogyan tovább? Még mindig gyermeki álmom van. Először is imádom az 1920-as, ’30-as éveket, a nemesi és (nagy)polgári életformát. Csak 4-5 Mrd Ft kellene: vennék egy kastélyt, és lenne személyzetem, izé, alkalmazottaim: a sofőrtől a konyhalányon át az öltöztetőnőig. (Ezen a ponton szoktak elkezdeni kiröhögni, kivéve a lányom: ő tudja, hogy tényleg…) És egész nap ellátnám őket feladattal.

VÉGE

 U. i.: Ha gondoljátok, nyugodtan tegyetek fel kérdéseket, bármivel kapcsolatban!