Vérrel és könnyel

Felébredek, és érzem, hogy jön. Megállíthatatlanul. Aztán a feketeség, a nagy semmi. Kinyitom a szemem, homályos foltok, zúg az agyam. Tisztul a kép, a párna nedves alattam, és tudatosul bennem, hogy epis rohamom volt. Hurrá. Megvárom amíg a szédülés elmúlik, és lassan kicsoszogok a konyhába, reggeli kávé, bogyók, aztán az iroda. Már út közben bőgök,mint az állat. Meddig fogom ezt így bírni? Beérek, már zokogok, a wc-be bújok, de anyám bekopog, közli, hogy ő ezt már nem bírja. A tesóm ordibál egy sort, mert szerinte én is ordítottam, de szerintem nem, max.a bőgéstől hangosabban szólhattam hát ja, rakjátok még a szekeremet, igaz, már térdre estem, de pakoljátok még nyugodtan. Érzem, hogy valami folyik az orromból. Talán megfáztam? Nem, vérzik az orrom. Odakapom a kezem, mert nagyon folyik,majd sikerül letépnem egy darab wc papírt. Aztán hagyom, hadd csöpögjön a földre is. Kezemen elmázolva a vér, arcomon szintén. A földön vércseppek. És a nyugalom árad belém. A vérrel kifolyik belőlem az az iszonyatos keserűség, ami semmivel nem oldható. Eszembe jut, amikor pengéztem. Ó, mennyire hiányzik. És most megint a rohadt székemben ülök, ahonnan nincs felállás.

Én kiálltam. amikor az év első négy hónapjában olyan szar feladatot kellett volna csinálnom, amit nem értettem, nem tudtam, és közben minden saját dolgommal elmaradtam, és most azt várnám, hogy kapjak is vissza valamennyit ebből a segítségből, de hát aztán várhatom. Történt múltkor egy eset. Egy gazda addig hajtotta a rakott szekérrel a lovát, amiíg az térdre nem esett, mert nem bírta húzni, de még akkor sem vette le róla a hámot, hanem ostorozta, hogy keljen fel, és húzzon tovább. Most valahogy annak a lónak érzem magam.

A két csupaszív kolléganő meg már állítólag szőlt, hogy hát nekik nem tatszik, hogy itt éljük a családi élteünket. Kí vánom nektek Bogárgáim, hogy a csak a felét átéljétek,mint ént.