végre

Végre, huszadszori nekirugaszkodásra meg vagyok elégedve a levéllel, amit kézírással írtam anyunak – válaszul az ő kézzel írott kedves levelére.

Végre sikerült mindent megköszönnöm, amit küldött a levélben – fotót, posztert a gyerekemnek, – és szép bélyeget a borítékon – végre nem lelkiztem és nem beszéltem hülyeségeket – és a nagypapának is tettünk egy vicces képeslapot a borítékba, amit a gyerekem méltóztatott végre aláírni ákombákom betűivel.

rettentő elégedett vagyok az eredménnyel., holnap végre postára teszem!!

úgy döntöttem, hogy norvégul sajtó alá rendezem a zeneterápiás üléseim anyagát, rajzokkal együtt. nagyon tanulságos, és bizonyos értelemben klasszikus.

gyönyörű íve van, tankönyvszerű felbontásban.

trauma feldolgozással kezdődik, aztán az egész családommal beszélek, mindenki sorra kerül – az anyám, a tesóm – aztán megszületek, bölcsőben, a dzsungel mélyén állatok ringatnak és vigyáznak rám, aztán a következő ülésben már ülni is tudok, és buddhista szerzetesek tanítanak – stb. stb. stb.

nagyon szép. 

ki akarom adni.

már dolgozom a szöveg szerkesztésén…

és az is szuper, hogy szimbolikus nyelven szüeltett önvallomás ez.

nem kell minden traumát szóról szóra tudni mindenkinek.

elég a fájdalmat és a fejlődést látni benne. az akaratot, az erőt. és a zene erejét.