Közléskényszerem

Régen mindig az volt a problémám, hogy túlságosan is üresnek tartottam magamat. Csak a szilánkjaim voltak egyben. Nem álltam másból, csak személyiségdarabkákból. De honnan tudom, hogy egész vagyok? Nem vagyok az, de a legtöbb darab már vagy leszakadt végleg, vagy egybeolvasztottam néhány másikkal. Így már kevesebb lett a sokból, én pedig teljesebb az üres helyett. A katyvasz közepén ott állok, és nevetek. Vagy sírok. Még nem tudtam eldönteni. Talán mindkettő én vagyok, és magam mellett állok. Úgyis szükségem lenne egy barátnőre. Hát akkor ki lehetne erre a legmegfelelőbb alany, mint a saját romlott részem. Pedig nincs köztünk különbség, csak kezdek megint meghülyülni és különállóként tekintek rá, mert nem fogadom el, hogy az is én vagyok. Más sem fogadja el. Velem mindig baj van. 

Folytatnám még, de annak nem lenne jó vége.

Inkább elszívom az utolsó szál cigimet. Persze…utolsó…