tükörcukor

   Miután hosszú idő után végre rájöttem mi bajom, elkezdtem kutakodni a témában. Két irányvonalat szabtam meg magamnak. Az egyik a borderline tudományos megközelítése különböző szakkönyvek és előadások álltal. A másik olyan írások felkutatása, melyeket borderline betegek írtak a saját betegségük kapcsán. Sajnos hamar rá kellett ébrednem, hogy mindkét irányvonal magyar irodalma (beleértve a fordításokat is) roppant csekély. Ennek ellenére sikerült találnom rendkívül jó írásokat. Mindezek közül szeretném most kiemelni Koncz Erzsébet „Zsike” írásait, melyek még ha nem is tartoznak a magasröptű szépirodalom elitt kategoriájába, ennek ellenére rám messze a legnagyobb s legmélyebb benyomást tették. 

   Sokszor hallom azt a tanácsot, hogy borderlineosként nem kellene nekem olyan könyveket olvasnom, melyek Zsike írásaihoz hasonlóak, mert azok csak rossz hatással vannak rám. Én ezzel messze nem értek egyet. Úgy vélem mindannyian másképp működünk. Meglehet valóban vannak olyanok, akiket az efféle lelki kinyilatkoztatások mélyen visszarántanak a saját problémájuk legsötétebb bugyraiba, viszont ami engem illet, én inkább azon olvasók közé tartozom, aki bár szíve legmélyéig átélem azt amit olvasok, mégis helyén tudom kezelni azt. Ez által nekem rendkívül sokat tudott adni Zsike, amiért roppant hálás vagyok neki. 

   Kutakodásom során akadtam rá elösször a Lélekhasadás című könyvére. Már az első pár oldal után teljesen beszippantott. Olyan mértékben oldotta fel bennem a szeparációs szorongásomat, ahogy még soha semmi. Így egyből elkezdtem utána nézni ki is ez a lány, van e még más írása, stb stb… Szomorúan kellett rájönnöm, hogy ő már 10 éve meghalt. Ez nagyon megrázott. Az írásai így kicsit más megvilágítást kaptak. Óriási öröm volt számomra, hogy a versekötetét is sikerült pár nap alatt beszereznem. A mindösszesen három könyvecske (két napló és egy verseskötet) nem túl hosszú, én mégis két hetet töltöttem el velük. Apránként olvasgattam őket és ismertem meg belőlük egy olyan embert, aki többet adott nekem ezekkel az írásokkal a halála után 10 évvel, mint az összes körülöttem élő ember együttvéve. Azért ez elég gáz….

   Most pedig cikáznak a gondolatok a fejemben. Elsőként arra gondoltam milyen jó is lett volna őt személyesen ismerni. Mennyit tudtunk volna beszélgetni. Aztán kicsit mélyebben belegondolva rá kellett ébrednem, hogy egy nagy francokat. Nagy valószínűséggel igen keveset beszélgettünk volna és gyanítom az sem ért volna szerencsés véget. Egyszerűen nem értettünk volna szót s még azt sem tartom kizártnak, hogy hamar elküldtük volna egymást a pi….ba. De hát hogy lehet ez? Hogy lehet az, hogy az írásait elolvasva mélyen tudtam vele együtérezni pusztán azért, mert az érzései tárházának 90%-a bennem épp úgy ott tombolnak, akár csak benne. Annak ellenére is, hogy az élettörténetünk es az élet helyzeteink nyilván teljesen mások és ebből adódóan a problémáink is más módon kerültek felszínre. Mind ez olyan szépen lejött, amikor elolvastam az írásait. Annyi mindent tudott nekem adni. Viszont mind ezt személyesen màr sosem mondhatta volna el, akkor sem ha ismertük volna egymást. Miféle rohadt fal választ el minket egymástól, ami miatt egyszerűen képtelenek vagyunk úgy komunikálni, ahogyan kellene? Milliószór írta le a ketelyeit azért, hogy lesz e aki olvasni fogja, lesz e aki érteni fogja, lesz e akit érdekelni fog, s lesz e aki megérti e mind az, amit leír? Hát persze hogy van!!! De mért csak így? Mért csak írásban? S szóban, egymással szembenézve miért nem megy???

   Borzasztóan sajnálom azt is, hogy az a Bura, amelynek ő eredetileg a tagja volt, már nem létezik és teljes törlésre került. A naplóban sokszor hivatkozik az ott közzétett írásaira, melyek sajnos már nem elérhetőek. Legalább ennyire sajnálom azt is, hogy bár többször megemlíti mennyire szeretett rajzolni, de sajnos egy rajzát sem tette bele a naplókönyveibe. 

   Valóban sok minden jár most a fejemben, amit így nagy hirtelen nem fogok tudni értelmesen kiírni magamból, bár mennyire is szeretném… Amit viszont mindenképpen le kell írnom, el kell mondanom, valahogy ki kell adnom magamból:

Kedves Zsike! Köszönöm szépen az írásaidat! Egy sorod sem volt hiábavaló. Te voltál az első, ki számomra „szemmel, melegen jelzett csak annyit: vannak itt, s te nem vagy idegen” (József Attila után szabadon).

Nyugodj békében!