Anyadiag.
Ahogy elfigyelgetem, itt a nagy többség hajlamos megpróbálni diagnosztizálni az anyját – már akiének nincs „hivatalosan”, persze én is. Anyámon az összes teátrális szem.zavar jelei mutatkoznak, de ezt a kibaszott önteltséget nem tudom hova tenni – nárcizmus is, de több is meg kevesebb is.
Tegnap itt volt egy barátnője, persze szó volt a családjáról is, aztán mikor elment, mesélte anyám, hogy az egyik volt menyről „kiderült”, hogy alkoholista és pszichés beteg – volt, de meghalt. Sejtem, hogyan… Na, erre én bátorkodtam megjegyezni, hogy mint én. – Ó, dehogy! – így anyám – ennek súlyos pszichés betegsége volt! Erre én: te, amire 50%-ot ad az egészségügy, az elég súlyos. Legyintett. Nem hajlandó elfogadni, hogy beteg vagyok. (Érdekes módon egyedül a depressziót hajlandó „elfogadni”, sőt egész jól „érti” is, miről van szó, de az bocsánatos baj, kb. megegyezik azzal, amit a köznyelv sokáig ideg-összeroppanásnak nevezett.) Na már most, hogy miért nem hajlandó elfogadni? Mert az az ő csődje lenne. De nem ám a neveléséé, ó, dehogy, az a lehető legjobb volt, pedagógia tankönyv szerinti. Nem, hanem azért, mert akkor ő nem egészséges gyereket szült! Márpedig neki nincs, és nem is lehet elmebeteg kölyke. Kíváncsi lennék, mit kezdtek volna olyan gyerekkel, aki szemmel láthatólag fogyatékosan születik? Mert „beadni valahova” nem egyezett volna az értékrendjükkel, pontosabban ahhoz az erkölcsi nézettel, amihez feltétlenül ragaszkodni akartak látszani… Micsoda szégyen lett volna!
Aztán ilyen triviális dolgokban is az a kibaszott öntelt tévedhetetlenség! Lásd: Linné, és passz! c. blogomat. Na meg: nemrégiben az aranykészletről volt szó. Nem, nem a mienkről, az országokéról. Ellent mertem mondani, t. i., hogy ma már egy ország gazdaságát nem elsősorban ez határozza meg, hanem a dzsídípí. De hogy az arany akkor is fontos, ezért meg azért stb. Többször próbáltam rávilágítani, hogy nem azt mondtam, hogy nem számít, pusztán azt, hogy nem elsődleges. Á, csak folytatta. Ma meg teljesen kiborult, mert mondtam, hogy hiába bacctatja az illetőket, attól nem lesz meg hamarabb (egy irat, de lényegtelen), ordított tovább. Na már most ő nem egyszerűen ordít, hanem ugráltatja közben a hangját és gúnyolódó hangsúlyokat vesz föl. Vallatásra jó lenne. Azt ordítja: És akkor mit csináljak? Várjak itt kitudjameddig tétlenül? Mondom, pontosabban ordítom, hogy nívóban legyünk: Hát ordítozz velem, az sokat segít! És otthagytam. Még percekig ordítozott, persze a másik szobában úgyis hallom (tán még az utcán is…), aztán átjött, és meg kellett hallgatnom 2-3, természetesen már unalomig ismert történetet arról, hogy ha szólt(ak), mégiscsak elértek valamit.
Ugyanakkor tudom magamról, hogy képes vagyok ellentmondásra lehetőséget sem adva kérni, meg kinyilatkoztatni dolgokat. Mondjuk annyival „jobb”, hogy én nem veszem a saját személyemet ért támadásnak, ha rám szólnak ezért. De: akkor is úgy reagálok sokszor, mint ő. És kezdek gyanakodni, hogy ez nálam tanult viselkedés, és nem a saját, hanem az ő személyiségzavarát tükrözöm.
Ja, tényleg, a múltkor az egyik topic beszélgetésében valaki említette, hogy őt is le lehetne szerelni. Várom a javaslatokat, és azonnal írom rá, hogy erre ő mit lépne, s hogyan lenne az ő (kétes) győzelme!