Tanár úr kérem

én készültem.
Na de nem arra, amit maga követel tőlem.
Egyszerre 3 leckét zúdít a nyakamba, elém tesz egy olyan kottát, ami tele van ismeretlen jelölésekkel, és elvárja, hogy felismerjem benne a már tanultakat.
De hogy ismerjem fel, ha teljesen máshogy néz ki?
Most jöttem rá arra, hogy ugyanazt a dolgot 3 féleképpen jelölik.
Azt is mondta, tanár úr, hogy a régi nagy zenészek nem tudtak kottát olvasni, csak cináltak valami ritmust, mint a youtube-on.
Miért nem csinálhatom én is úgy?
Az sokkal könnyebb és élvezetesebb.
Úgy látom, vége a játéknak.
Mármint az én játékomnak.
Vége a youtube-os játékoknak.
Pedig az már szuperül ment.
Csak a dög unalmas kottaolvasás, a dög nehéz kézrend napi 2 órán keresztül.
Olyan érzésem volt, mint amikor versenyre készültem, és bőgve jöttem haza, mert úgy éreztem, ezt sosem fogom megtanulni.
Kb. 15 percig tartott ez az érzés.
Utána átvette a helyét a csakazértis érzés.
Igen.
Megcsinálom.
Megtanulom.
Képes leszek rá.
Mert azt akarom.