stigmatizálás

Annak idején abban a nyomdában mindenféle ember volt: aki a munkaköréhez megfelelt, felvették. Így dolgoztak ott fogyatékkal élők, hátrányos helyzetűek és deviánsok is. Olyasmi volt csak kizáró ok, amivel tényleg nem lehetett ezt a munkát végezni: vakok és kerekesszékesek. Így voltak mozgássérültek, akik művégtagot viseltek meg enyhébb végtagsérülésesek is (mint én); siketek, siketnéma; Heine-Medin kórosak, pszoriazisos; epilepsziások és pszichés betegek (akiket „súlyosan neurotikusnak” mondtak – egyszerű ténymegállapításként, minden felhang nélkül – megjegyzem, ide én nem fértem bele…). Aztán gyermeküket egyedül nevelő anyák, egyikük még munkaidő-kedvezményt is kapott, holott a részfoglalkoztatás akkoriban még egyáltalán nem volt szokásban. Továbbá intézetből kikerültek; tehetséges cigányok, homo- és biszexuálisok, promiszkuisok (a szintjéről csak annyit, hogy pontszerző helyre sem kerültem); olyanok, akiknek súlyos higiéniai hiányosságaik voltak (pl. egy évben egyszer! fürdött és mosott hajat); az utolsó időben erdélyiek; valamint börtönviseltek, sőt bűnöző is. És akkor még nem beszéltünk a megszámlálhatatlan enyhén, közepesen és súlyosan alkoholistáról! (A közepesbe tartoztam).
Na de ott mindenkit emberszámba vettek, nem voltak megjegyzések, és egyenértékű dolgozók voltunk.

Viszont nagyon vaskos tréfák is előfordultak, az, hogy az újoncot leküldték a pincébe (3 magas emelet) nátrium-kloridért (félútról visszajött, hogy „hülyék, az a só”), semmi. Egyszer bekenték a WC-papírt erőspaprikával, hát épp a süketnéma ment be elsőként, majd kirohant, hogy „csíííp”, szóval megtanult beszélni. Na, erre általam Savanyúnak becézett főnöknőm megjegyezte, hogy ebben nincs semmi vicces. Kollegina: „Nincs, de marha jókat lehet rajta röhögni!”
A leg-leg olyan volt, hogy az áldozatát nagyon megsajnáltam. A kislány aznap jött először szakmai gyakorlatra, és a kisfőnök (nagy nőcsábász volt, de nős, úgyhogy speciel nálam nem jött számításba), amikor kimentem a szedőterembe, odahívott: gyere ide, I., szakmai oktatás lesz! Gőzöm sem volt, mit is akar, hát odamentem. A történethez tartozik, hogy akkoriban egy Liza Minnelli-s színű rúzst használtam. Szóval, odaérek, mire a kisfőnök a lánynak: „figyelj! Most I. bekapja, és ahol a rúzsfolt lesz, az a vízmérték, annál csak lejjebb szabad!” Szegény csajszi hol fehér volt, hol vörös…

Amikor kulturálatlan nyomdászokból kulturált szerkesztőségi dolgozók lettünk, ott már a zrikák ugyan enyhébbek voltak, kb. megragadtak a NaCl szintjén. Viszont ott is vettek (még) föl fogyatékkal élőket, de a mozgássérült már „a féllábú”, a homo- és biszexuális „a b.zi”, én meg mint pszichés beteg „elmebajos” voltam, aztán létezett „a bandzsa”, „a büdös szájú”, „a púpos” megnevezés is; és a nyugdíjasokat nagyon lekezelték. Tán mondanom sem kell, hogy ezeknek a megjegyzéseknek már volt élük… 
Ám a leggusztustalanabb még ezek után következett. Az online kiadás főszerkesztője felvett egy igen tehetséges roma srácot (később ő a USA-ben végzett egyetemet, kiváló informatikus lett belőle). Ámde egyik rovatvezető sumákban odament T.-hez, és halkan megjegyezte, hogy „te mit képzelsz, hogy ilyeneket veszel fel ide???” Na, a főszerkesztő volt olyan karakán, hogy erre felvett még egyet. Rólam meg elterjedt, hogy rasszista vagyok (amiben annyi az igazság, hogy anélkül, hogy diszkriminálnék, nem vagyok hajlandó nem észrevenni az antropológiai különbségeket). Ámde amikor kirúgattam magam, ez a kérdés is felvetődött, mire T. közölte, hogy ha ezt meri valaki mondani rám, ő lesz az első, aki feláll, és megmondja, hogy ez nem igaz. És meg is tette. Tudniilik az úgy volt, hogy amikor először volt benn ez a srác, én mentem az online-hoz supervisorkodni (ezt olyan másodállásképpen csináltuk néhányan az olvasószerkesztők közül). Így ugye mint nem állandó tagok, oda ültünk le dolgozni, ahol éppen hely volt. Na, hát aznap egy üres szék az egész szerinek háttal (kinemállom), egy meg F. mellett, persze odafészkeltem, aztán ha már ott voltam, segítettem is neki. Annyi dolga volt akkor még, hogy feltegye a videókat, és aláírást adjon nekik, na ez utóbbi nemigen ment. Később egyszer megdicsértem hogy „na, ez már igazi képaláírás”, nagyon hálás volt és kicsit zavarba is jött, ugyanis arról voltam híres, hogy osztogattam a leb.szást (hadd tanuljon az ifjúság). 

Na, az alkeszek aránya itt sem volt kisebb, viszont amikor évekig nem ittam, kifejezetten tiszteltek érte. Egyetlen ember volt csak a környezetemben (nem odabentről), aki időnként piszkált, hogy „na, igyál egy ezt-azt, annyi nem árthat meg”, de a többiek mindig rászóltak.

Még egy negatív dolog jelent meg: a sajnálat. A „szegény” kezdetű mondatok, sőt egyszer valaki közölte is velem, hogy mennyire sajnál… Mondanom sem kell, hogy aztán erre van a legnagyobb szüksége az embernek.

Szóval egyre csökken a toleranciaszint, és ezt a tendenciát meg kellene állítani. Nem tudom, hogyan, de ha valaki előáll egy jó stratégiával, szívesen részt vennék az akcióban.

„Mindjobban elvadul az ember, s az állat nézi szelíd félelemmel.” (Váci Mihály)