sivárság

Ma megálltam a tükör előtt és hosszan bámultam a saját szemembe.

Mindig ideges leszek ha a tükörképemet nézem. Dühös vagyok magamra. 

Rá kellett jönnöm, mindegy meddig bámulom így magam, ettől még nem szeretem meg jobban aki vagyok. 

Ugyanakkor azt is tudom, hogyha más lennék és úgy nézném magam külső szemmel, akkor nem lenne bajom az illetővel. Nem mondanám, hogy szarul néz ki vagy, hogy hasznavehetetlen, béna, unalmas. Talán még kedvelném is. De így, hogy én vagyok ilyen nem megy. Egyszerűen nem. 

Állítólag az embernek napi 8 ölelés kell ahhoz, hogy jó közérzete legyen…Sokszor úgy érzem nekem 20 se lenne elég. Nos…ha belegondolok, napi 1-et is ritkán kapok. Nem tudom miért ilyen fontos ez nekem, de mintha ez lenne a minden. Persze…én is ritkán ölelek meg mást, de csak mert észrevettem, hogy az illető gyorsan kibújik belőle. Nyilván ez a normális. Én viszont úgy érzem ha valaki megölel, azt el sem akarnám ereszteni. Mintha az az ölelés jelentené a világot. Örökké egy ölelésben lennék, ami biztonságot, szeretetet ad, és ami elhiteti velem, hogy nem vagyok teljesen értéktelen. Ami megóv mindentől. 

Bűntudatom van ha ilyenek gondolkozok. Szánalmas vagyok. Hiszen nem kéne ezt éreznem. Szeretnek, de mégsem érzem teljesen. Nem vagyok egyedül, még is magányos vagyok. Mintha egy rakás levelet adnának fel nekem postán, de nem jutna el hozzám….

Még ami jó, az sem JÓ igazán.