sebek

Rothadó lepel alatt alszik a nyugvó madár. Szárnya sebesen, oltalma nincs. Reszketve zúg körötte minden, ha hallja valami közelít. Domorú a kép. Mocorgó szárnyának jaj-ja hallik. Halkan suttog. Fáj. Elég. Moccanni nem mer. Inkább vár, s ül tovább végtelen. Kiáltani kéne már, de nincs itt senki sem. Szólni. Baj van. Valaki. Hallja-e hangom, vagy csak megtudja itt lapul. Sebzett, gyámoltalan. Finom préda, ha hangja mindent elárul. Honnan tudja ő, hogy jó helyen keresgél. Hanja remeg. Remeg vele az avar is. S az egész csak vakon bújik meg ott lenn a sötétben. Emlékeiben ég a kép. A kék ég, a könnyed fellegek. Zúgó patakok csobogó vize. Minden mi egykor rendíthetetlen volt. Mégis. Megsebesült. Lezuhant. Bújkálni kényszerül. A döntés az övé. Most vár, vagy megpróbál s elrepül. Vagy hív. Szól, hogy itt vagyok. Szól halkan, vagy ordít. Zörej, vagy harang? Vész, vagy akarat? Kiáltás, vagy sírás? Tudd, hogy majdnem mind ugyanaz. Zord, hideg a tél. Zúg odalenn. Bújik még halkan. Vár. De a kín a szívében egyre nehezebb. Repülni akar. Tenni. Lépni. Repülni, szállni, izzani! Hogy újra egy lehessen azok közül. Odafenn. S hogy hetedszer is elessen, s felkeljen. Hogy értse miért szenved. Hogy tudja mi vár még rá. Hogy érezze itt vagyok. Én is. Egy a sok közül. De nekem is van mindenem, mi Neked megadatott. Segíts. Segíts kérlek. Bent lelkem sebzett madara. Itt vagyok. Porrá égek, hogy hamvaimból melegen tartva Téged újra szárnyalni fogsz.