satöbbi

Újabb gusztustalan nap, és egy újabb szabály. Nem veszek részt többet SOHA olyan összejövetelen ahol kilencvenöt százalékban számomra ismeretlen, vagy közömbös, vagy pláne antipatikus emberek gyűlnek össze magas koncentrációban! Nem és nem! Elegem volt ebből! Nem akarok idétlen poénokon erőltetetten nevetni, nem akarok úgy tenni mintha egy ilyen elviselhetetlen, pusztító közegben egyáltalán jelen tudnék lenni szellemileg akár csak egy szájba csűrt másodpercre is! A drága időmet és a még annál is drágább mentális tartalékaimat nem pazarlom ingerlő figurákra, felszínes, egyhangú karakterekre, és főleg nem állok közepesen szar színésznek, hogy részese lehessek egy vontatott, tartalmilag minősíthetetlenül gyenge előadásnak. Befejeztem, esküszöm! Úgy alakult, hogy ez az amúgy is kritikán és minden létező szinten aluli péntek délután lett, lehetett az utolsó csepp a pohárban. „Céges” összejövetel volt, amin nem akartam részt venni, anyám mószerolt, hogy azért mégis csak nem árt. Nem persze, jelen pillanatban csak annyira van elegem az emberekből, hogy könnyen meglehet, hogy további egy évre magamra zárom azt a kibaszott kriptaajtót. Abszolút megérte! A „céges” megnevezés egyébként sokszorosan idézőjelben értendő. Nincsen itt semmilyen cég, magánvállalkozók vannak, akik egy ponton összefonódnak. Egyébként egyedül dolgozom, vagy esetleg egy-két családtaggal kollaborálva, a ma délután megjelent emberekhez semmi közöm, tényleg semmi. Bonyolult, de nem ez a lényeg, hanem az, hogy nem dolgozunk együtt, SOHA! Tehát nem ismerem őket, és rohadtul nem is érdekelnek, és nem is kell, hogy érdekeljenek különösebben, ez a lényeg! Csak hát ugye a kapcsolatépítés… Leszarom! Ha csak nem az életem múlik rajta, többet ilyen nem lesz! Sikerült úgy lebombázniuk az idegrendszeremet, hogy úgy érzem magam mintha az egykori Lipót kertjében lődörögnék leszedálva. Az egyetlen enyhítő körülmény az egyik csávókának a fiatal, szende, és láthatólag meglehetősen visszahúzódó barátnője volt. Ő nálam lényegesen jobban ismerte az egybegyűlteket, ennek ellenére nyilvánvalóan egyszerre érezte rém unalmasnak, fárasztónak és visszataszítónak azt ami zajlott. Én meg, hát legszívesebben egész este őt bámultam volna. Veszélyesen cuki volt, és én mindig kikészülök az ilyen libáktól. Bemásztam volna a combjai közé, de az ehhez hasonló gondolatokon is csak felhúzom magam most már. Itt firkálok ugyanis ilyen marhaságokat közben ezer lucskos völgyet megjárhattam volna már, és néha még csak megerőltetnem sem kellett volna magamat. Micsoda egy idegesítő alak vagyok, bassza meg! Mindig az kell ami nincs! Ha egyszer sok pénzem lesz létre hozom az SZSZSZSZ-t, avagy a Szende Szukák Szexuális Szolgáltató Zrt.-t. Komoly piaci rést vélek felfedezni, de más réseknek se híre, se hamva.

A héten Tindereztem is, na nem azért, hogy legalább résre nyitható legyen a varázskabin ajtaja amibe beszorultam (haha), hanem azért mert a tököm tele van már ezzel a kietlen pusztasággal, a sok megfeneklett de valamilyen számomra oly nehezen dekódolható oknál fogva irritálóan ambiciózus családapával és családanyával akiket magam körül látok. Kell egy másféle hang ebbe a monoton kórusba, még mielőtt kilehelem a lelkemet. De nincs már türelmem játszmázni, pöcsörészni. Minden körülmény adott ahhoz, hogy felrúgjak minden egyre inkább fölöslegesnek tűnő társadalmi regulát, és ajtóstól rontsak a házba! Ugyanakkor legtöbbször lendület sincs ami vinne valamerre, de ha meg mégis akkor a kivitelezés részleteiben elveszek! Úgy szeretnék a lehető legegyszerűbb lenni! Ha például legovárat akarok építeni a szomszéd Rózsikával akkor azon nyomban felkerekedni, és becsöngetni hozzá, aztán az éppen kellő hosszúságú hatásszünetet mellőzve rákezdeni: „Kezzicsókolom, építsünk legovárat, mit tetszik szólni?”. Persze minden esély meg van rá, hogy Rózsikának nincs túl sok kedve ilyesmihez, de hát ki nem szarja le a Rózsikát, őszintén? Itt most rólam van szó, meg a legováramról! Hát az a minimum, hogy azt a szabad szemmel többnyire alig észrevehető igényemet ami időnként még keletkezik legalább kommunikálhassam, és kommunikáljam is! Miért is ne tehetném? Nincs indokom a tétlenségre, egészen addig persze míg egyszer valaki el nem ereszt egy rapid segélykérő telefont, és nem jelennek meg az ajtómban frusztrált fiatalemberek kezükben egy éppen a méretemre szabott kényszerzubbonnyal, például. Akkor tudni fogom, hogy ez rossz ötlet volt, most csak sejtem, és sejtésekkel ritkán elégszem meg. Persze ha sikerülne is nagyjából teljesen meghibbannom, a lázadás hallatlan örömén kívül más öröm a legpozitívabb előrejelzések szerint sem nagyon érne. Rózsika például biztosan rám baszná az ajtót, a legovár meg várna az idejére továbbra is. De ugyanakkor sosem lehet tudni, hiszen semmit sem lehet tudni. Egyébként a tavalyi bulika B.-vel is elég irreális volt a gondolat szintjén. Péntek délután félöt körül írtam neki, hogy nem ér e rá péntek este, ebben huszonévesen még nincs semmi extra, harminc fölött viszont már extrém őrültségnek számít! Persze mivel velem általában nehézkesebb összefutni mint magával az amerikai elnökkel, ezért meglepődött, de mondtam neki, hogy ez van, és ő piszkosul örült neki, hogy nem valami más. Szóval ennyike, ahogy a tinik mondják. Nyitottnak kéne lenni, döbbenetes, hogy ezt nekem, az én múltammal tanulnom kell, sőt, kőbe vésnem, hogy egyáltalán ne feledkezzek meg teljesen róla! Persze jelen állás szerint az is csoda, ha fakultatíve elhagyom a lakást az elkövetkezendő bő jó néhány hónapban…