rossz környék

Aki kisbabával van otthon, az könnyen megkapja ezt a fenti mondatot, ha panaszkodik, hogy nem bírja. Ezt bírni kell, mert a kisbabázás könnyed, vidám dolog, most úgysincs más dolga az anyának, mint a babával foglalkozni, őt ölelgetni, szoptatni, babaszagával feltöltődni, az anyaságban elmerülni. Nekem mondjuk elvileg vissza kellett volna már mennem dolgozni, -ha lenne még hova-, Nyugat-Európában kicsit szigorúbban állnak a nők munkavállalásához, mint Magyarországon. Tehát bennem van a görcs, hogy munkát kell keresni, vagy legalábbis valami bevételt, ha máshogy nem, állami segély formájában. De egyenlőre a tébével is leveleznem kell folyton, hogy térítse azokat a költségeimet, amit térítenie kellene, itt nem ingyenes az egészségügy. Tudom, minek szültem külföldön. Sőt, úgy egyáltalán : minek szültem ?

Már a reggeli felkelés is elég durva, nem aludtunk eleget, sem én, sem az óvódás fiam, későn feküdtünk le, minden nap megfogadom, hogy ennek vége, időben lefekszünk, de én éjjel is felkelek a kisbabához, nem lakik már jól a tejemmel, tápszerezni kell. Meg köhög is most, napok óta, megint menjek vissza az orvoshoz ? Ott várni kell több órát, és nem is olcsó, persze elvileg visszatéríti a TB, gyakorlatilag folyton levelezek az állami adminisztációval, mint ahogy azt fentebb írtam. Hamarosan oltása lesz, de ha köhög, akkor nem lehet oltani. Már kétszer eltoltuk az oltást, nem merem megint, a gyerekorvossal ezen már összevesztem, többek között ezért is szalasztotta rám a gyámügyet. Stresszesek az éjszakák is, sietnem kell a baba etetésével, hogy az apjuk ne ébredjen fel és ne dühödjön be, neki aludnia kell, sokat dolgozik, ő a családfentartó. Az óvódás is felkel éjjel, minden függönyhajlatban szörnyeket lát, vagy szomjas, vagy ki tudja mi, talán azt akarja, hogy vele is foglalkozzam, ne csak a babával. Reggel tehát nem lök ki minket az ágy. Szédelgek, megoldhatatlannak tűnik, hogy megint egy napot végig kell szoronganom, minden feladatomat teljesítve. Az óvódás mindenben tiltakozik, hisztizik, nem ezt a csokispelyhet kéri reggelire, nem ezt a nadrágot akarja felvenni, mind egy marionett, úgy öltöztetem, pedig nagyfiú már, tud egyedül is öltözni, ha akar. Ezen bedühödök, zsarolom, hogy nem lesz bonbon, elveszem a legóját, szarul érzem magam, ez a nevelési módszer csőd. És egy idő után már ordítok. A ruhákat úgy kell összekeresni, vagy kicsi rá a nadrág, póló, vagy nagy, ezt ki kellett volna mosni, ezt meg kell varrni. Anyósom össze-vissza vásárol neki ruhákat, amit meglát és épp olcsó, leárazás van, nem baj, hogy csak két év múlva lesz jó a gyereknek, örülünk, aztán elrakjuk valahova, mire megtaláljuk, már kicsi. Kifolynak a szekrényből a ruhák, van vagy három dzsekije, mind ugyanaz a méret, de nem mondok semmit, csak köszönetet, örüljek, hogy vesz valaki ruhákat a gyereknek, nekem nem sok pénzem van rá, az apja meg nem ér rá. Mondjuk egyszer úgy megmondanám, hogy beszéljük már meg, mire van szükségünk, ne csak az számítsom, hogy most olcsó, de nem akarok bunkó lenni az anyósommal. Örülök, hogy itt van és néha tud segíteni, az én szüleim messze vannak. Tehát az van, hogy általában a halom ruha közül pont az nincs meg, ami jó lenne a gyerekre. Persze minden nap megfogadom, hogy még este átnézem, kikészítem, nem lenne nagy munka, és máris megszünne egy stresszforrás, mégsem teszem. A saját öltözésem is nyomasztó, gyorsan fogatmosok, a zuhany most kimarad, a terhesnadrágomban járok még mindig, lóg rajtam, ez jó jel, de hogy nézek már ki, a cipőm sarka leesett, majd megcsináltatom, talán fésülködni lesz még időm, a nyaklánc nem tudom hol van, de minek is törődök ennyire magammal, úgyis messze vagyok már a saját nőiségemtől. Közben a kisbabával is csinálni kéne valamit, legalább a pelenkát kicserélem, etetni most nem tudom, MUSZÁJ indulnunk, már ordít, beleteszem a sálba, attól megnyugszik. Cipőt húzunk, igyekezz már, HÁNYSZOR MONDJAM, hogy ne most legózz, amúgy megint szét van szórva az egész a szobájában, majd délután összeszedjük, azaz én. Nevelési okokból megpróbálom vele összeszedetni, de nem bírom kivárni. Az új cipője fűzős, ezt is az anyósom vette, zseniális ötlet volt, a gyerek nem tudja megkötni,a fűző túl hosszú, duplára kell kötni a masnit, így kibontani sem tudjuk. Indulás előtt, amikor már látom, hogy BIZTOSAN elkésünk az oviból, körömtépkedve szedem szét a csomót, és szidom az anyósomat. Aztán szégyellem, mégsem kéne szídni a nagyanyját a gyerek füle hallatára. Dühös vagyok, ordítok, ki akarom dobni a cipőt a kukába, ettől a gyerek már bőg. Agyrém, hogy mit csinálok. Ha ezt a gyámügy látná… A liftre várva már kétségbe vagyok esve, és baromi lassan jön, pedig tavaly újították fel nagyon sok pénzért, mire a nyolcadikról leérünk, már tömve van. Rohanni kell. A gyereknek csak akkor van kedve rohanni, ha útközben találkozunk egy ovistársával, akik szintén késve vannak. Akkor versenyeznek. Amúgy meg csigalassan megy. Ő nem is akar oviba menni. Neki nem fontos. Pedig az oviból nem lehet késni, itt olyan rend van, mint egy laktanyában, 8.20-kor nyitnak a kapuk és 8.30-kor zárnak, a kettő közötti 10 perc alatt kell a párszáz gyereknek szülőstül, testvérestül benyomulni, anyák kisbabával, a babakocsit kint kell hagyni, olyan tülekedés van, mint a metrón. Ha 8.35-re érek oda, az ovi igazgatója már csúnyán néz, sőt egyszer meg is fenyegetett, hogy ha megint késünk, muszáj lesz levelet írnia az önkormányzatnak. Az fasza lesz, a gyámügyes vizsgálathoz kifejezetten hiányzik. Ha késünk, akkor már nem kisérhetem be a gyereket a terembe, – egyébként sem lehetett, de most a terrorveszély alatt még annyira sem, nem lehet csak úgy mindenkinek mászkálnia az oviban,- nem tudok beszélni az óvónővel, nem tudom megnézni, hogy megtalálta-e a helyét a fiam, elkezd-e játszani másokkal. Mindig úgy izgulok, hogy jól érzi-e magát ebben a « dzsungeloviban » ? Külvárosi « félgettóban » élünk, magánovira nincs pénzünk. Rohanunk tehát az utcán, fáradt vagyok, baba rajtam, 9 hónapos terhesen is ugyanez volt, három zebrán kell átmennünk, akkor fogd meg a kezem, egyébként szaladhatsz, csak vigyázz a kutyakakikra, tele van vele a járda. Meg a szemét, főleg piac után, ami heti kétszer van, térdig járunk a nejlonzacskóban, végig a járdaszegélyen. A kukák kirakva a járdára, ki kell kerülni, de a parkoló kocsik miatt nem lehet. Az ovi előtt a járda leszűkül, korlátokkal akadályozzák, hogy odaparkoljanak, ez is a terrorveszély miatt van, hónapok óta így élünk. Nekem kedvem lenne szólni, hogy egy ilyen környéken nem vagyunk veszélyeztetve, de ez olyan majdnemrasszizmus lenne részemről. A düh, az jön fel bennem, lenyomom, ne legyek rasszista tényleg, ők előbb voltak itt, mint én, de azért mégis, nem beszélhetünk a terrortól való félelemről, ahogy múlik az idő, egyre többen legyintenek. Most várjam, hogy megint történjen valami, hogy komolyan vegyenek ? Az ovi előtt a járdán, keresztbe babakocsival egy rakás fejkendős nő cseveg oldottan, -szia, puszi, hogy vagy, gyerekek ?, tesód ?,- mindenki ismer mindenkit és mindenhol nagy a család, vn mit mesélni, -nagy sóhajokkal kerülgetem őket, mi is mennénk ám az oviba, és ráadásul késve vagyunk, köszönöm a megértést. Egyszer elfogom nekik mondani, hogy a civilizált ember hogyan közlekedik az utcán, és hogyan hagyja a többieket is közlekedni. Mikor lettem én ilyen undok rasszista manó ? Szégyellem magam. Félek, hogy az arcomra vannak írva a gondolataim. Nem kéne megbántanom másokat csak azért, mert nem vagyok jól, és a gyereknek sem jó, ha megutálják a többiek. Megfogadom megint, hogy legközelebb korábban indulunk, és az úttest másik oldalán fogunk jönni, ott több a hely. Megérkezünk az oviba, persze elkésünk, hihetetlen, hogy mindig elkésünk, pedig gyalog sincs 10 perc az ovi, a gyerek a « büntipadra » ül a többi elkésett gyerek mellé, majd az igazgató szétosztja őket a csoportokba. Ha sokáig búcsúzom a gyerektől, akkor már ingerült, « nem elég, hogy kések.. ». Kis romantikával gondolok a magyar óvódákra, ha visszaköltözhetnék… de közben otthon a legtöbb ember azt mondja : örülj, hogy külföldön élsz. Elindulunk hazafelé a babával, aki csak lóg a sálban. Még nincs kilenc óra, de már a stressz-szintem az egeket veri. Többször elbőgtem már magam ilyenkor. Ingerenciám van felhívni az apjukat, és megmondani, hogy ez nem megy, én ezt nem bírom tovább. De nem teszem. Illetve néha igen, akkor lecseszészt kapok, vagy visszakérdezést : mi legyen, vigyem én a gyereket oviba fél 8-kor ? Hazafelé még be akarok ugrani a boltba, de az 9-kor nyit, most vagy itt kószálok még negyed órát, vagy felmegyek, de akkor már nem fogok lejönni, a baba amúgy is éhes. Etetni kéne. Szoptatni próbálom, nem megy. Szájába rakom a cicit, dühödten kiköpi, nem jön a tej elég gyorsan, már megszokta a cumisüveget. Megpróbálom mellvédővel, azt belemártom tejbe, hátha ezzel átverhetem, és elkezd szopizni. Sírva magyarázom neki, hogy ha ő nem szopizik elég erősen, akkor nem lesz több tejem. Már több, mint egy hónapja apad. Iszok szoptatós teát, szereztem elektromos mellszívót. Valamennyit szopizik a baba, de aztán tápszert kell neki adni. Utána még használom egy kicsit a mellszívót, nem szeretem, idegesítő, utána minden alkatrészét el kell mosogatni és félek, hogy megnyújtja a mellem, de erőltetem, akkor is, ilyen hamar nem hagyhatom abba a szoptatást, meg amúgy is, külön dráma volt elhozni a mellszívót, -ez volt a vasútállomásos kalandom, megírtam már (REGGELI),- ha nem használom, mi értelme volt ? Így viszont hosszú, idegesítő folyamat minden etetés. Igazából pihennem kéne, akkor visszajönne a tejem, mindenki ezt tanácsolja. De pont pihenni azt nem tudok. Miért erőltetem akkor ? Hogy megússzam a gyógyszerezést ? (A pszichiáter terhesen is nyomasztott a gyógyszerrel, és talált nekem olyan gyógyszert, ami a szoptatással is szedhető.) Vagy talán úgy érzem, ha az sem megy, totálisan megbuktam, mint anya ? Ez a legerősebb kapocs, ami összeköt a babával, ha ez sincs, akkor simán lecserélhető vagyok, mint anya, mint nő, mint ember. Hasonlót éreztem az első gyereknél is, őt még a pszichiátrián is szoptattam egy darabig. Amúgy meg szeretek szoptatni, főleg szabadban, és kaptam hozzá szotatós kendőt, ami takar, hogy ne botránkoztassam meg a közönséget. Egyszer tudtam csak használni.

Itthon vár a szétesett lakás, a konyha romokban, mindig a párom főz vacsorát, én szégyellem, mert ő sokat dolgozik, de nekem nincs hozzá energiám és főzni sem tudok, nem is szeretek. De a konyhát én rakom rendbe, ruhákat is el kell rakni, mosni megint. Mit panaszkodok ? Vannak háztartási gépeim. Igazán nem nagy munka. Takarítani is kéne, finoman jegyzi meg a gyerekek apja, hogy gáz a lakás. Aztán nem bírja nézni, kitakarít, és ezt felemlegeti. Vásárolni is kéne, meg pihenni, meg írni, írni, írni, hogy minden feszültség kijöjjön. De amikor bekapcsolom a gépet, elveszek az emailjeim és a facebook között. A pihenés nem egyszerű, nem csak az alap stressz és szorongás miatt, nem csak azért, mert « annyi mindent kéne csinálnom », nem csak azért, mert a baba ringatást igényel, hanem mert a szép kis betondzsungelben, ahol élek, másfél éve verik szét a falakat, törik a betont, hogy egy újabb, modernizált betondzsungelt rakjanak ide nekünk. Ha épp nem hallom az aszfalttörő hangját, akkor szírénák visítanak. Ha egynél több sziréna szól, már kattog az agyamban : valami megint történt. Így is mindig hírekre ébredek, hiába kérem a páromat hónapok óta, hogy állítsa át a rádiót. És telefonálni is kéne jobbra-balra, a papírjaim után érdeklődni, munka után járni, és az időpontok, minden nap van valami, vagy én megyek, vagy hozzánk jönnek, de akkor nekem vigyázba kell állni, pszichológus, pszichiáter, védőnők, gyerekpszichológus (aki a baba fejlődését vizsgálja), intimtorna, persze azt sem csinálom komolyan, úgysem leszek már nő. Vagy mégis ? Fogyni kéne, tornázni, vagy legalábbis jógázni, nagyon fáj a hátam, amikor szoptatok, etetek, vagy a hordozástól. De akarok hordozni, mert hordozni jó, közvetlen kapcsolat a babával, és a babakocsink egy nagy batár izé, nem szeretem, nem is bírom el. Mondjuk az jó lenne, ha kevesebb helyre kéne rohangálni, mondtam is már a gyámügyeseknek, hogy ez nem segítség, csak újabb és újabb stresszforrás. Úgy érzem, szanaszét szakítanak. Kértem bölcsihelyet, az első körben elutasították. Megkértem megint.

Egyébként meg tényleg nem csinálok semmit egész nap, legalábbis nincs látszata. Körülbelül 10 órára már szétesik az egész napom, nem tudom mihez kezdjek, elkeseredve nézem a napi listát, amit már biztosan nem tudok teljesíteni, beülök a kádba, hogy enyhüljön a stessz, vagy agyalok megállás nélkül. Vagy netezek. Néha nem nyitom ki a gépet, mert félek az elvesztegetett óráktól, de akkor meg az stresszel, hogy biztos most írt valaki valami fontosat. És minél fáradtabb vagyok, annál erősebben támadnak a kényszergondolataim, szorongásaim. Az óvódába fél ötre megyek a gyerekért, ha elkések, -ami előfordul,- akkor beadják a napközibe, amit nem annyira szeret, újabb lelkifurdalás. Aztán megigérem neki, hogy megyünk a parkba, de nincs kedvem, a park túlzsúfolt, koszos, még vásárolni kell, akkor a csomagokkal és sálban a kisbabával mégis elvonszolom magam a parkba. De a baba éhes, menni kell. Este már vibrál minden a szemem előtt, csak bírjam ki ezt a napot, az apjuk hazajön későn, fáradt, tévézne vagy zenélne, de vacsorát kell főznie, mert « én nem csinálok egész nap semmit ».