Miért?
Fogalmam sincs, hogy miért kap el az öngyötrés bizonyos helyzetekben. Például kitalálom, hogy milyen jó lenne előadásokat tartani a kedvenc témáimban, de megtorpanok a művelődési ház előtt és inkább másfelé megyek. Ha pedig erőltetni kezdem a dolgot, hogy de tényleg jó lenne előadásokat tartani, mert szeretem az xy témát és már annyi információt összegyűjtöttem róla, akkor valahonnan az elmém mélyéről kirobban egy éles „hang”, akár a sikító fűrész és leordítja belülről a fejemet, és szinte tocsog a fájdalmamban… amit ő igen csak élvez. Lehülyéz, kinevet, megaláz, szinte a sarokba rugdos, hogy mit képzelek…
Az idegesít a legjobban, hogy már nem is tudom a gyötrő hangot személyhez, emlékhez kötni. Fogalmam sincs, hogy miből lett, így nem tudok ellene stratégiát kidolgozni. Lebénít. Ha pedig mégis szembe megyek vele, tutira elgáncsol. Persze tudom, hogy saját magamat buktatom fel. Direkt akadályozom magamat, de MIÉRT?! Miért élvezem az önsorsrontást?!? Irracionális és mégis csinálom. 🙁 Jó lenne megszabadulni a káros gondolatoktól, a bűntudattól és végre megvigasztalódni. Ami elmúlt, elmúlt.
Illetve arra is jó lenne rájönnöm, hogy miért nem tudom elképzelni a további életemet a szülővárosomban. Ellen ellenére mindig visszajöttem, mert ugye hová is mehettem volna? Éltem más városokban, de mindig visszatértem. Most pedig ismét nagyon el akarok menni. Várom, hogy lehetőséget kapjak, azonnal csomagolnék és szinte futnék innen. Tényleg azonnal mennék! Elköszönnék a családomtól és spuri. Honnan ez a hihetetlen erejű „máshol akarok lenni” vágy? Azt sem mondanám, hogy utálom a szülővárosomat, vagy bármi komolyabb bajom lenne vele. Egyszerűen diszkomfort érzetem van benne, a lelkem szorong. Pedig nyugodt kisváros. Nem értem.
És miért nem akarok lefeküdni, aludni, amikor érzem, hogy álmos vagyok? Attól nem lesz hosszabb az életidőm, hogy erőnek erejével ébren tartom magamat. Álmosan nem is tudok fogalmazni, vagy olvasni.
Valamit tennem kell a szorongásaimmal, mert akadályoznak a normális életben.