rémület

Szóval ott állok egy bukaresti szocialista budi előszobájában, egy tükör előtt, 1985 márciusának egyik fázós napján, és azt kérdem magamtól: te jó Isten, mi van velem? És nem találok magyarázatot. Szólok a páromnak, kérem, hogy menjünk el abba az orvosi rendelőbe, ahová tartozom. Akkoriban létezett egy az átlagosnál némileg magasabb színvonalú járóbeteg-rendelő, ahol az újságírókat, művészeket fogadták (Alexandru Sahia), kezelték, gyógyították. Persze egy ilyen megfoghatatlan, nevenics rosszulléttel kihez forduljon az ember? Furcsa sürgősségi helyzet: egyetlen biztos szimptóma a remegés. A szolgálatos, zöldfülű mentőorvos gyors megállapítása: kalciumhiányról van szó, nosza be kell fecskendezni az ájuldozó (hisztis?) hölgy karjába egy jókora adag kálciumot. És ezzel le van tudva a dolog. Mármint az egészségügy részéről. Semmi jó tanács, csupán egy tűszúrás. És ezzel a páciens mehet a fészkes fenébe.

Azaz az otthoni „meleg” fészekbe… No és itt jön a bökkenő: az a fészek akkoriban a szó szoros értelmében egyáltalán nem volt meleg. Átvitt értelemben igen, hiszen a házasságunk mindig (immár 38 éve) tökéletes volt (hál’Istennek most is az), csak éppen a Ceuşescu-érának ebben az utolsó, zárószakaszában (ami még sajnos több évig tartott), a panellakások inkább jégveremhez, mint meleg családi fészekhez hasonlítottak. Mielőtt belemennék a számtalan mellékszállal rendelkező előzmények-fejezet kibontakoztatásába, gyorsan leszögezném: egész további szenvedéssorozatom legfőbb okának azt tartom, hogy azokban a fagyos nyolcvanas években a lelkileg és gazdaságilag kizsigerelt Romániában nem voltak meg azok a segítőcsoportok, elhivatott orvosegyéniségek, akik a lelki nyavalyákat a maguk komplexitásában, körültekintően kezelték volna. (Az is lehet, hogy volt néhány ilyen orvos, pszichiáter, pszichológus, csakhogy én velük nem találkoztam). A másik fő ok: egy időre, menet közben elveszítettem a humorérzékemet. Nagy hiba. Mások vigyorogva, dalolva élték túl a Ceausescu-korszakot. Én bepörögtem. Ugyanakkor arra gondolok: szakmám, munkhalyem révén a román fővároshoz voltam kötve egy ideig, éppen ebben a nehéz korszakban. Ha lettek volna elhivatott, nagyon okos pszichiáterek, akkor is román ajkú orvoshoz kellett volna fordulnom. Az igazán komoly lelki gondokról csakis anyanyelven lehet vallani, társalogni, ha egyáltán kedve van ehhez az embernek. Ez is gond volt. No és ne felejtsek el a továbbiakban szót ejteni a földrengésről. Ez egy másik kulcsszava az egykori folyamatnak. Tehát a valódi gyökerek kiásásához vissza kell térnem az 1977-es esztendőhöz.

Folyt. köv.