PRK

Undorodom már a szavaktól is, ettől függetlenül írni fogok. Nagynéném kilehelte a lelkét múlt héten és a debil fehérköpenyesek valami extravagáns genetikai eredetű nyalánksággal ijesztgetik a családtagokat. Nem ment fel tőle a vérnyomásom. Minden idők leggusztustalanabb telén vergődök, és a hetvenes évek olasz pornójával fűszerezem a semmit. „Szakmai ártalom”, hogy közben mindvégig azon gondolkodom vajon mennyi évszázadok alatt is kifeküdhetetlen traumát basztak és szoptak maguknak össze a főszereplők. Szabadidőmben próbálok nem lángra kapni a dühtől, amiért egy elbaszott helyre, egy nyakig ganés bölcsőbe születtem, egy csapnivaló testbe, ami az élet helyett minden rezdülésével a halál és a pusztulás mellett teszi le a voksát. Esténként vinylcsicsergés, és infantilis dallamok. Itt járt apám pár hete, újabb száznegyven évre a tököm tele lett vele, meg a kibaszott amnéziájával. A saját nívótlanságomat azonban még annál is jobban gyűlölöm. Nem hagyom el magamat, ami tulajdonképpen annyit jelent, hogy nem fekszem, hanem ülök. Legjobban a kezdetleges japán emberszabású robotokra hasonlítok. Találkozom emberekkel a liftben, megesik néha, hogy azt mondják „Jó napot!”, absztrakt tagoltsággal megismétlem az elhangzottakat, és esetlen mozdulatokat bevetve tovább állok ha végre alkalmam adódik. Nincs szükségem nagy térre, három és fél méteren zajlik a műsor jelentős része. Mikor kimegyek vízért a fürdőszobába rendszerint ijedtemben a zsebemben kezdek turkálni a jegyem után kutatva, aztán általában idővel leesik, hogy ez nem egy exkluzív túra, hanem egy könnyed séta a rezervátumon belül. A hajam időközben akkorára nőtt, hogy lassan személyigazolványt kell csináltatnom neki. Egyre gyakrabban gondolok arra, hogy mi lenne ha nyernék a lottón, vagy egyszerűen csak nem lennék ilyen javíthatatlanul szerencsétlen. És, hogy mi? Lenne egy fantasztikus, minden felesleges igényt kielégítő polcrendszerem a lemezgyűjteményemnek. Vennék néhány kondigépet, átoperáltatnám magam emberszerű lényből emberré és esténként józanul éppen csak elviselhető portugál tini lányokat szednék fel mindenféle trendin leharcolt romkocsmákban. Nagyvonalúan beinvitálnám őket belpesti lakásomba, magyar sanzonokat tanítanék nekik, megmutatnám a legokollekciómat, és felajánlanám, hogy legyünk inkább barátok. Na jó, maradjunk annyiban, hogy ez a rádióbarát verzió, attól tartok ugyanis, hogy az eredeti egyesekből megbotránkozást válthat ki. Mindezeken kívül havonta vennék három és fél tonna könyvet, amiket soha sem olvasnék el. Lenne egy kiváló génállományú macskám, aki rendkívüli adottságai ellenére hamar elpusztulna, hiszen képtelen lennék törődni vele. Délutánonként végigsétálnék a körúton és ismeretlen emberekkel kötözködnék ijesztő vehemenciával. Mindenkinek kurva lenne az anyja, ebben biztos vagyok! Nemsokára kineveznének a portugál-magyar kapcsolatok ápolásáért felelős államtitkárnak, és zajlana is az ápolás rendesen. Néhány héttel később aztán mogyoróscsokoládé-túladagolásban életemet veszteném. Temetésemen Papp Réka Kinga mondana irritáló beszédet, aminek hatására senki más nem jelenne meg a jeles eseményen. Ó, de szép is lenne! Mást most nem is akarok mondani.