pótcselekvés

Be kell végre vallanom majd’ 20 év után, hogy a házasságom nem jó, nem működik. És ezt végre el kellene így fogadnom. Elég volt már az állandó „mitől lenne jobb?”-keresésből.

Szeretjük egymást, csak nem úgy, ahogy jó lenne nekünk, vagy hát talán főleg nekem van evvel bajom. Nem egy nyelvet beszélünk, nem egyforma a szeretet-szemléletünk és igényünk.
Hajlamos vagyok magamra venni annak a sarát, hogy rossz a társulásunk és végtelenül büntetem magam, illetve keresem a lehetőségeket, megoldásokat, hogy hogyan lehetne jobb, de mindennel csődöt mondok, mert nem biztos, hogy bármit is meg kell oldani.

Válni nem szükséges, mert hétköznapi szinten megvagyunk, éljük a monoton életünket egymás mellett. Szóval a válás nem oldana meg semmit sem, az is biztos. Nekem rosszabb lenne ennél is egyedülebb érzéssel. És nem kell más sem.

Nem csak én vagyok felelős azért, ahol tartunk, ezért a nagy nihilért és nem kellene főállásban agyalnom.
Valahogy büntetem magam, hogy nem engedek magamnak kompenzációt, pótcselekvést, ami a közeli kapcsolatban (vagy annak hiányában) leszívott energiákat visszatöltené, amiért érdemes lenne élni és örülni, ha nem találok örömöt a kapcsolatban.
Lelkiismeret-furdalásom lenne, ha máshol, mással jól érezném magam (itt barátra gondolok, vagy csak külön programra, útra), amíg a házasságban nem. Illetve amíg nem találtam megoldást (ami szélmalomharcnak bizonyul).
Valahogy azt gondolom, és tudom, hogy téves, hogyha nem ezen agyalnék, akkor már nem is érdekel, akkor már nem is számít nekem és szabályosan szégyellem magam emiatt, hogy „feladom”. Pedig közben tudom, hogy ez nem az lenne.
Ördögi kör, mert amíg nem érzem jobban magam, addig a házasság sem lehet jobb érzés, és amíg ez nem jobb érzés, addig nem érezhetem jobban magam. Szóval muszáj lenne kikapcsolódni, de nem várok el valódi problémákat, hogy lehessen miért magamat vigasztalni, rehabilitálni. Ezt már most meg kellene tennem.
És tudom, hogy a házasság is jobb lenne, ha nem lennék ennyire rágörcsölve, hogy csak ez a fontos az életemben, hogy ez jobbá váljon. Mert nem tud és így nem is fog tudni.
Mások legalább talán annyira szeretik magukat, hogyha valami nem megy az életükben vagy szenvedést okoz, akkor eltávolodnak tőle egy kicsit, kinyomják az agyukat (nem gyógyszerrel és piával lehetőleg), futnak, festenek, olvasnak, elmennek szórakozni, akármi.
És nekem ebben is rengeteg lehetőségem adódna, ha megengedném magamnak.

Gyerekkoromban még képes voltam erre, igaz, nem is annyira az én bajom volt, bár sokszor feladatomnak éreztem, hogy megoldjam az ő gondjaikat, de képes voltam legalább pótcselekvésekre, „elaltatni” magamban a bajokat.

Most a magánéletem, a menekülésem, a pótcselekvésem a betegség, a depresszió lett. Ennél egészségesebb módot kellene választani a transzformálásra, a menekülésre.