pokoli kín

Tegnap zeneterápián voltam.

Én ennyire keservesen és hangosan és vigasztalhatatlanul még sosem bőgtem…

Tk. visszhangzott a ház tőlem.

Felváltva vinnyogtam és ordítottam.  – a fájdalom egy része tehát kinn van. 

Xanax-szal tudtam csak elaludni, és még ma is elég zombi voltam.

Egyetértettünk a terapommal, hogy fontos, hogy a fájdalom kinn legyen, de nem szabad ápolgatni, öntözgetni, növesztgetni…

Az ember eldöntheti, hogy nézegeti és szagolgatja azt a büdös mikuláscsomagot, vagy jól kisírja magát miatta, – egyszer- na jó, kétszer – de aztán behajítja a szemetesbe és vesz magának egy gyönyörűt, olyat, amilyet igazán szeretne.

Embertelen, kimondhatatlan fájdalom látni, hogy anyám egyenes irányt vett a pszichiátriára.

de megértettem hogy attól nem lesz jobb neki, ha én őrlődöm. ez az ő döntése, és a zeneterápiámban el tudtma neki mondani ,hogy megértem, hogy nem mert kijönni a labirintusból, és megértem, hogy inkább ott szeretne ő bent lenni és hogy nem haragszom rá ezért és hogy tiszteletben tartom és nem fogok erőszakoskodni vele.

ennyi. 

ÉN nem fogok megzavarodni a fájdalomtól.

pedig hát arról álmondi, hogy én énekelek a színpadon, és ők meg nem tudják hallani, hogy mit énekelek, azért az eléggé fájdalmas. egy üvegfal volt közöttünk. de legalább látták, hogy ott állok és tátogok. és büszkék voltak rám.

és szerettek a maguk módján.

oroszlánokkal is álmomdtam. az igazi, éjjeli álmomban sikerült becsapnom az orra előtt az ajtót az oroszlánnak, és bár a küszöb alatt becsúszott, nagy erőkkel taszigáltam ki onnan. kicsit megrágcsálta a kezemet, de nem fájt és nem erősen. (pont, ahogy anyu rágcsált legutóbb? – már nem fáj… – tudom hogy nála ez a szeretet jele…) – viszont olyan eszméletlen fájás van a bal karomban, a bicepszemben, mintha igazából bírkóztam volna vele…

aztán tegnap a zeneterápiás álmomban visszatért az oroszlán. Mellém feküdt és átölelt. és amikor feltűnt anyám, idegbeteg borzolt hajjal és magában motyogva valamit keresgélve, amit elveszített – az oroszlán magához szorított, és nem engedte, hogy odamenjek anyuhoz. 

és a terapom fizikailag is simogatott és majdnemhogy átölelt. 

ő értette, hogy ő az oroszlán. – én csak most értem. tegnap magamon kívül votlam a fájdalomtól.

de én mindig jó voltma abbna, hogy képes voltam az eszemre hallgatni, akármennyire is fájt az…

most már értem  – nem szabad anyu után mennem. ha én nem akarok becsavarodni. 

márpedig ha az ember nekiáll egy bolonddal vitatkozni, abból semmi jó nem sül ki.

most szeretgetem innen messziről. kis erőbedobással. csak hogy érezze, ohgy azért van neki még egy lánya, aki gondol rá és drukkol neki innen, hogy minden sikerüljön, amit ő szegényem akar. (most éppen azt, hogy a végstádiumban levő rákos apámat „megmentse” – futkos fűhöz fához…  – és ez tk. lefogalja és jó mindenkinek…  – neki is, mert hasznosnak érzi magát, és az apámnak is, aki érzi, hogy szeretve van… )

napi egy sms-től nem fogok megbolondulni, de érdemben nem avatkozom a dolgokba…

most kezdek néha arra gondolni, ogy mindenkinek van talán egy karmája.

és abba nagoyn beleszólni nem lehet.

tk. vallásos fordulatot vesz most a gondolkodásom. …

el kell tudnom engedni őket. annyira fáj, hogy azt nem tudom elmondani. 

de arra gondolok, hogy majd Isten vigyáz rájuk. És hogy a Mennyországban Isten várja őket, és Isten mindenkit egyformán szeret. És ott már jó lesz nekik, és megszabadulnak a földi gyötrelmeiktől…

és érzem, hogy igen, feldolgoztam egy csomó traumát, kés vagyok, hogfy menjek tovább az utamon…

most van szükségem ismét munkára, barátokra, jó élményekre.

hogy meg tudjak itt maradni és erősödni tudjak és a családomra vigyázni tudjak.. a férjemre, a kisfiamra…

hogy állni tudjak egyenesen a forgószélben és engme ne sodorjon el ez az orkán…

megértettem, hogy ez mindenkinek jó. nem szabad belefolynom. távoltartom magam.

már múlik a fájdalom. 

már keresem a szakmai kapaszkodókat is. 

már araszolgatok tovább a vállalkozásomban, már konferenciát szervezek – már élek újra…

senkit nem lehet megmenteni akarata ellenére. most megértem végre.

de szeretni lehet, olyannak, amilyen. még bolondnak is. 

elfogadom, hogy az ő világa más, mint az enyém. végül is ez nem olyan nagy tragédia. csak nem szabad elfelejtenem, hogy nem tudunk egymással szót érteni. hogy a szavak a számára mást jelentenek, mint az én számomra… nem szabad elvárnom tőle, hogy megértsen engem. és nem szabad haragudnom rá, hogy kifordítja, eltorzítja, megmásítja a szavaimat.

csak így tudja elviselni az életet.

és nem is igaz, ohgy nme tudom elérni őt. el tudom. ha nem is szavakkal, de szavak nélkül. 

egy képeslappal. egy fényképpel. egy sms-sel.

most már mi a szavakon túl vagyunk azt hiszem….