párkapcsolati probléma

Itt ülök egy népszerű európai főváros egyik nagy pályaudvarának egyik kávézójában, vasárnap délelőtt, úri reggelim van. Pedig a bevételeim alapján nem engedhetnék meg magamnak ilyesmit. Gondolkodtam egy darabig, hogy fentre vagy lentre üljek, felmentem a mozgólépcsőn, majd le, majd fel, fent drágább, de ott nem lesz lövöldözés (lent sem lesz, ne agyalj már ezen folyton!). Azért a géppisztolyos terepruhás katonák is lent vannak. Szerintem kérek magamnak még egy croissant, az már túl lesz a reggeli megehető kalóriamennyiségen, de mindegy, túl nagy küzdelem lenne lefogyni ismét, csinos, életvidám nőnek lenni. És ez nem a croissanton múlik leginkább. Van nálam egy elektromos mellszívó készülék, igen, ilyesmivel sétálok itt ebben a népszerű városban, ilyesmivel ülök be kávézók kényelmes foteljébe, csak nehogy otthagyjam valahol, még gyanús csomagnak nézik, és felrobbantják a tűzszerészek. Kissé szürreális jelenség lehetek ezzel a készülékkel a hónom alatt. Erről eszembe jut, amikor először (na jó, másodszor) voltam ebben a városban, még majdnem turistaként, még nem ismertem szinte semmit, még rácsodálkoztam nagy szemekkel mindenre, még csak halvány remény volt, hogy egyszer itt élhetek majd, mesebeli álom. Ősz volt, és úgy leírnám most az idevágó, a magyar irodalomból jól ismert verssort, sőt, verscímet, de fenttartom még magamnak azt a látszatot, hogy nem árulom el, hol élek. Félek a felismerhetőségtől. Akkor, azon az őszön épp egy komolyabb videokamera volt nálam, azzal mászkáltam mindenfelé, esett az eső, fáztam, beteg voltam, annyira folyt az orrom, hogy a herpesz is kijött rajta, a repülőn iszonyatosan fájt a fülem, és úgy köhögtem, hogy az utaskísérők megijedtek, de boldog voltam, az alig ismert szerelmemhez jöttem, oly sok év árnyékban élés után végre kisütött rám a nap, belémszeretett valaki, és én is viszont. Külföldi lovag, gyors nyári szerelem. Senki sem hitte, hogy lesz folytatása. Vártam az estét, hogy majd találkozunk a megbeszélt helyen, a fémtorony alatt, mint a filmekben (mert azt biztos megtalálom), munka után odajön. Egy órát késett és akkor még nem volt mobilja. Izgultam azért, hogy mégsem jön, akkor most mit csinálok itt, szállásom nincs, pénzem se sok, a nyelvet még nem beszéltem. Próbálgattam a videókamerát az esőben, még sosem használtam ilyesmit, kölcsön kaptam, nagyon kell rá vigyázni, a tulajdonosa részegen bólintott rá, hogy elvihetem az utazásomra, másnap szerintem bánta, de már nem akarta a szavát visszavonni. Elhozta tehát a kamerát, aggódó tekintettel mindent gondosan elmagyarázott, és nehogy csomagban adjam fel, vigyem magammal az utastérbe a repülőn. Egy főiskolai feladathoz kellett a kamera. Én pedig úgy gondoltam, összekötöm a feladatot a szerelmemmel való találkozással, a romantikus sétákkal ebben a népszerű fővárosban, hogy dokumentálva legyen életem e szép pillanata. És így mentem kávézókból kávézókba, nagy hátizsákkal, kamerával, hogy teljen az idő, forró teát ittam a köhögés miatt, és a vécében bepudereztem az orromat, hogy mégse a herpesz legyen már az első pillantás legnagyobb hatása. És takargattam az eső elől a kamerát, és estére a fémtorony alatt már nagyon izgatott voltam, de izgultam is, mi van, ha mégsem.. ? Majd egyszercsak befogta valaki hátulról a szemem, és átadott egy utcai árustól frissen vett piros rózsát. Ez pont így volt, nem valami giccses regényben olvastam. És még a főiskolai feladatomra is jó jegyet kaptam.

Most pedig, jó pár év után, egy elektromos mellszívóval ülök a kávézóban, ezt is kölcsön kaptam, és várom, hogy teljen az idő, ha már gyanúsan sokat ülök itt, átülök majd egy másik kávézóba. Nem merek hazamenni. Nem is akarok. Úgy mentem ki a lakás ajtaján, hogy nem jövök vissza. Nem először. Az óvódás fiam zokogva kérte, hogy ne menjek el. Ezt is megkaptam távoztamban, hogy nincs jogom még a gyereket is ilyen traumának kitenni, csak azért, mert én szarul vagyok, elcseszek mindent, elkések mindenhonnan, nem tudom megszervezni a dolgaimat, és nem tudom kontrollálni a dühömet. « Jó, ne gyere vissza ! » válaszolta. És rám se telefonál (azóta már van mobilja). Régebben ilyenkor azért felhívott, sőt olyan is volt, hogy utánam jött, aztán el akart kisérni a pszichiátria sürgősségire, de most már gyerekeink vannak, neki meg elege, dühöng, hogy ahelyett, hogy pihenhetne otthon vasárnap, – hisz egész héten keményen dolgozik, Ő tar el minket az Ő SAJÁT lakásában (ez veszekedésekkor így kihangsúlyozza, hogy érezzem, mennyire csak megtűrt teher vagyok), ja és a gyámügynek is igaza van, ilyenkor látnának, majd legközelebb felveszi (bár videókamerája még nincs, és a telefonja sem okos), és most a kisbabát is neki kell etetnie tápszerrel cumisüvegben (micsoda hülyeség, én meg közben a mellszívóval kávézgatok a városban), és hagyjam már a szoptatást, ha már úgyis ennyire apad a tejem, és úgyis gyógyszert kéne szednem. Persze igaza van a gyámügynek, bár a gyámügy nemcsak az én pszichémet kifogásolta ám, hanem az ő közönyét is. Mint a ketten rajta vagyunk a listájukon. (És ha ki akarnám játszani a « bántalmazott nő » kártyámat, most megtehetném, majdnem rá is kérdeztek, – beszélhetnék az agressziójáról, nem is túloznék túl sokat. De nem teszem, mindig olyan aljas árulásnak érzem, hisz tényleg ő a Férfi, aki Mindent Megtesz a Családjáért, csak már nem bírja ő sem…Minden agressziójáért én vagyok a felelős, én kezdem, én üvöltök, én fenyegetőzök öngyilkossággal, én szidom a családját, az országot, ahol élünk, én gyűlölködöm, én provokálok. Aztán meg mindenkinek beszélek mindent, nehéz helyzetbe hozom őt is. Igen, igaza van, a következő találkozáskor finomítok, megvédem : nem olyan rossz ember ám, csak ő is fáradt, és én sem vagyok egyszerű eset.) Mindig én vagyok a kiindulási pont. Amikor kétségbeesek és szégyenemben meg fájdalmamban üvöltök, fenyegetőzök, inzultálom. Ő is mondhatná, hogy pszichés bántalmazás áldozata, mondta is már.

A mostani konfliktusnál is a szégyen volt a kiindulási pont, amiről itt írtam már : egy barátnőm felajánlotta az elektromos mellszívóját, amikor panaszkodtam, hogy nagyon apad a tejem, de én akkor is szeretnék még szoptatni, ha már nem bírom, éjjel órákat vagyok fönt, a baba csak rágja a mellem, de nem lakik jól, muszáj tápszerezni is, de ha rászokik a cumisüvegre, még annyira sem akar majd szopizni, és akkor még annyira sem lesz tejem, és azt tanácsolták, hogy a mellszívóval vissza lehet hozni a tejtermelést. Ma utazott a lány, de elhozta magával a gépet, találkozzunk a pályaudvaron ekkor és ekkor, sejtettem sajnos, hogy ez necces lesz, de nem mondtam le. És amikor már láttam reggel, hogy elkések, – úgy szégyeltem magam, ő kisgyerekkel jön, meg csomaggal, a vonata el fog indulni,- hogy üvöltve zokogtam az ajtóban. És tudtam, hogy durva lecseszést kapok érte a megnyugtatás helyett, vagy a szokásos pohártörő agressziót. Pedig ő eredetileg nem ilyen. Én hoztam ezt ki belőle. Lassan 5 éve tart az őrület (az első terhességemtől), ezt már senki sem bírná. Ilyenkor bekerülök az örvénybe, minél nagyobb a stressz, a kétségbeesés, a szégyen, az öngyűlölet, annál nagyobb a cirkusz, annál inkább hibáztatok másokat és terhelem rá másokra a fájdalmamat, aztán emiatt még jobban szégyellem magam, csapkodok magam körül egy macsetével (csak szimbólum!), vágom el a szálakat, amik a szeretteimhez fűznek, traumatizálom a gyerekeimet is. Ha tudta volna ez az ember, hogy mi vár rá, hogy mi lesz ebből, esze ágában sem lett volna odamenni a fémtorony alá, egy óra késéssel, frissen vett rózsával a kezében. Menekült volna, amerre lát. Biztos sajnálja már, hogy nem így tett. És ha én tudtam volna ?

(Közben ordibáltak lent, biztos részeg fiatalok, vagy egy hajéktalan, de én már kihallom a hangzavarból, hogy « Isten nagy ! » arabul, – ezt a mondatot lassan mindenki ismeri-, és felpattanok, keresem a szememmel, hol a vécé, oda biztos nem mennek be, bár a rockklub öltözőjébe is bementek, aki odabújt, mind meghalt. Végül elhallgat a kiabálás. Nem csinálok hülyét magamból, nem kezdek el rohanni. Visszaülök. Mégiscsak részeg srácok lehettek.)

Egyszer azért el kell mennem innen a pályaudvarról. Két megoldás van :

1. Beugrom a metró, vagy valamelyik vonat alá, vagy a folyóba, kölcsönkapott mellszívóstul.

2. Hazamegyek, elnézést kérek, meghallgatom, hogy neki ebből már nagyon elege van, nem lehet mindig mindenért bocsánatot kérni, így nem lehet élni, neki már nincs otthona, nincs nyugta a saját tulajdonú lakásában, ő már nem akar velem élni, szervezzem meg valahogy, hogy visszamegyek Magyarországra, segít költözni, a gyerekeket vihetem, vagy mégsem, vagy majd meglátjuk, fél évig itt lesznek, fél évig ott (ezt hogy ? óvóda, iskola ? pár hónapos kisbaba?), szálljak már ki az életéből, erre már mindenki rámegy. Én majd bólogatok, igazad van, ez így nem megy tovább, és hallgatok, kivárom, amíg elmúlik. Pár nap múlva elmúlik, eddig mindig így volt. És feladom az ellenkezést, és holnap kiváltom a pszichiáter által már vagy egy hónapja felírt receptet (érvényes még?). Csak napi fél Zoloft, ne féljek tőle, még szoptatni is lehet vele. Ha lesz még tejem. De mi lesz az éjszakai felkelésekkel ? Éjjel gyorsnak kell lenni, mert ha a papa is felébred, akkor lecsesz, hogy mit csinálok, hogy igyekezzek, vagy ő csinál tápszert, pisilni már nincs időm elmenni szoptatás előtt, a lámpát ne kapcsoljam fel, a kislámpát se, neki aludnia kell, ő 12 órát dolgozik naponta, ő a családfentartó. Igazad van, kimegyek a szalonba szoptatni. Sietek, gyorsan, bocsánat. Menni fog ez antidepresszánssal ? És a nagyfiammal délután játszani fogok, hogy megnyugtassam.

A barátnőm egyébként megkért egy eladót a pályaudvar egyik üzletében, hogy adja oda nekem a mellszívót, mert neki megy a vonata. Rendes volt az eladó, átadta, pedig mondhatta volna azt is, hogy ne zargassák ilyesmivel. Vagy lenyúlhatta volna a mellszívót. De talán egy pályaudvaron megesik az ilyesmi, hogy megy a vonat és a másik nem érkezik meg a találkozóra és egy mellszívó mégiscsak « babadolog », nem lopják el olyan könnyű szívvel. És nem nézték « gyanús csomagnak » sem. Könnyedén megoldásra talált tehát ez a bonyodalom.

Csak most haza kéne menni. Bárcsak maradhatnék ebben a kávézóban még egy kicsit. Bárcsak egy olyan szép, ragyogó fiatal nő lennék, aki a szerelmét várja, hogy kéz a kézben sétálhassanak ebben a népszerű fővárosban. Bárcsak felhőtlen nyugalom lenne ebben a városban, mint régen, nem lennének mindenhol géppisztolyos katonák kiegészítő látképnek. Bárcsak lehetnék most máshol, másvalaki. Bárcsak előlről kezdhetném az egészet, vagy legalább ezt a napot.

Ha ez az írás itt megjelenik, akkor a 2. verzió valósult meg. Aminek lássuk be, nagyobb a valószínűsége : eddig minden öngyilkos fellángolásom teátrális zsarolás volt csupán, vagy kósza gondolat a menekülési útvonalra. És különbenis gyerekek várnak otthon, az egyik még szopik elvileg. És még valami eszembe jutott : Mennyire félek a terroristák lövöldözésétől, miközben sokszor meg akarok halni. Ez nem logikus. Melyik vagyok igazán én ? A depresszióm vagy a kényszerbetegségem ?

UPDATE : Ezt vasárnap írtam, kis füzetbe, offline, kedden aztán terrortámadás volt Brüsszelben, innen egy órányi vonatútra TGV-vel. Én inkább kényszerbeteg akarok lenni, mint Cassandra.