Darabokban
Megint megtettem. Megint visszaestem. Gyilkos vagyok, egy kegyetlen hányadék.
Érzelmekkel játszom, életeket teszek tönkre. Bántom azt, akivel nem érdemes játszani.
Nincs már visszaút, pedig akarom. Nagyon akarom. Ilyenkor mindig nagyon vissza akarjuk forgatni az időt addig a pillanatig, amíg még nem romlott el semmi. De ha lett volna bennem annyi gerinc, akkor nem teszem meg és akkor nem kéne visszaforgatni semmit.
Én kisgyerek korom óta gyűlöltem magamat valami miatt. Akkor még évekig nem tudtam elképzelni, hogy miért vannak ilyen érzéseim magam irányába. Most már tudom. A következő éveimet láttam előre és azt, amiket tenni fogok. Onnan jött az undor, már látom. Nem tudom szavakkal kifejezni, mennyire rosszul vagyok. De nem magam miatt. Nem a saját érzéseim fájnak, vagyis nem csak az, főleg nem csak az. Hanem az, hogy ártottam Neked.
Megtanultam már korábban, hogy semmi sem tisztítja ki a fejet annál jobban, mint amikor folyamatos fájdalom ér.
Akkor hülyülök meg, amikor a jót kapom, mert nem tudok vele mit kezdeni. Csak az ostoba vágyik folyamatos fájdalomra. Én nem vágyom, de most az ért és nem fog elmúlni, mert nem akarom. Azt akarom, hogy tiszta legyen a fejem ismét, most és mindig. Át akarom élni, hogy mit tettem. Szembe akarok nézni vele, hogy ismét megtisztuljak.
De ki a f*t érdekel ez? És a másik ember mit érez? Azt hogy hozom helyre? Mindent neki adtam volna és még mindig megtenném, ha hagyná. De már nem fogja hagyni. Pedig semmire sem vágyom jobban, mint a nyugodt kis életünkre. Ne az elborult fejem irányítson már. Ne azután kelljen mindig mennem. Eljött volna a megváltás mindkettőnknek, de helyette lerántottam magammal a mélybe.
Kapaszkodókat akarok még keresni, hogy visszamásszak vele együtt. Felveszem a hátamra és kimászunk a gödörből. Mert nem történhet így! Mert nem lehet vége! Mert akkor semmi értelme az egésznek! Már így sincs.
Téged akarlak, eddig is Téged akartalak és Téged foglak ezután is!