önmegvalósítás

Ülök egy halom probléma közepén.

Beszélgetek a „személyi lelki edzőmmel” 🙂 (milyen szerencsés/ügyes vagyok, hogy van ilyenem!! 🙂 ) – el-elpityeredem magam, keresgélek a zsebkendőm után – kicsinek és szerencsétlennek érzem ismét magam, mint anno, ismerős az egész – nyüszítek, érzem, hogy nem vagyok a helyemen, elaprózom magam, és hogy itt-ott megmentőt játszom, vagy legalábbis szeretnék.

Akárhogy is, de talajt kell fognom a lábam alatt!

Ebben egyet értünk.

A gyermekvédelmi projektjeimet, úgy döntünk közösen, félre rakjuk most. Pontosabban csak azt a nagyszabású részét, amely egy többszereplős és talán internacionális projekt lenne pszichológiai szakemberek és bölcsődék és óvodák bevonásával.

A személyes részét megtartjuk, és kis lépésekre daraboljuk.

Első lépcsőben a legközelibb családtagjaim éppen aktuális tragédiáit igyekszünk kicsit távolabbról szemlélni – megtaláljuk a viszonyomat hozzá, és hogy hogyan tudok ott támaszt nyújtani és kinek és mikor és milyen formában.

Lassan megnyugszom. Lassan előmászik a problémahalmaz alól amarilla.

Mélyeket lélegzem. Milyen jó, hogy vettem még egy Feldenkrais órát. Érzem, hogy  lassan felébred a bennem szunnyadó oroszlán. Ismét. Ki tudja hanyadszor.

Érzem, ahogy a levegő elárasztja a tüdőmet, a nyakcsigolyáimat, a fejemet, a mellkasomat, a rekeszizmomat, a medencémet, a végtagjaimat.

Hm. Kezdem érezni a súlyomat, kezdek „megérkezni” („egyben lenni”) – és élvezni, hogy jelen vagyok, ÉN az ÉN TESTEMBEN. Tudatosítom magamban, hogy ez milyen k.va jó! 🙂

oké. itt vagyok, kezdhetjük. Szimba szimatol és figyel.

Tehát akkor mit is szeretnék végül is én? Így külföldre csöppenve, 45 és fél évesen, egy 3 éves „háromnyelvű” bűbájos és akarnok kisfiú anyukájaként?

Nem tudom. Vagyis hát… Imádom a pszichológiát. Meg a pedagógiát.

Hiszek az aktív lélekformálás sorsfordító erejében.

Imádok tanítani is és a gyerekeket is – de azt már látom, hogy általános iskolában semmiképpen sem szeretnék velük foglalkozni futószalagon.

Mit kezdjek a tanári diplomámmal??

Hát igen. Végülis egy egyetemi katedra járna nekem, érzem.

Lassan, nagyon lassan, merem tudni is.

A másik szerelmemet, a filmet és táncot és drámát, megtarhatjuk dísznek.

Mi lenne, ha pszichológus lennék, és műalkotásokon keresztül világítanék be a lélek rejtelmeibe?

Hm. Ez tetszik. Ezt az ötletet akkor most dédelgetem. Növesztgetem.

Álmodozom róla, aztán majd célokat tűzök ki, apró lépésekben.

Első lépésben jövő héten az egyik segítőm bejön velem az egyetemre megtudakolni, hogy mi kell a sikeres felvételihez. Visszük a papírjaimat is.

Annyira rendes, hogy jön velem valaki! Mert olyan idióta kisbabának érzem megint magam!!