Elárvulnak?
Ma nagyon közel voltam az öngyilkossághoz. Talán még soha ilyen közel.
Pedig voltak nagyon közeli napok. De most szépen végigvettem, hogy az exnejem új pasija biztos jól gondját viseli majd a gyerekeknek. (Elvégre van neki már négy, két házasságból 🙂 ) A pénz nem lesz gond, majd átutalom a spórolt pénzemet, az kifutja jópár év gyerektartását.
Persze csak azután fajultak idáig a dolgok, hogy rájöttem: Nyugodtam írhatok búcsúlevelet az összes érintett nőnek, aki kidobott/elutasított és még utána is várhatok hetekig, sőt dolgozni is bejárhatok. SŐŐŐT, elég lehet az is, hogy ha azt írom, hogy „heteken belül öngyilkos leszek” és aztán felfüggesztem a facebookot. És érdeklődve olvasom a reakciókat….
Most komolyan, mit veszthetek? Rájuk ijesztek? Kattant idiótának fognak tartani? Ja, elvesztem a laza, jópasi imidzsemet.
Hát nem teljesen mindegy?
Valamennyi exszet le kellett volna zárni már, kitörölni a számokat, törölni a kapcsolatokat és továbblépni.
Továbblépni…
Vagy megtartani ezeket a kínos, „értékes és érdekes ember vagy, szívesen beszélgetek veled (ha te hívsz), szívesen találkozom veled (ha nincs jobb dolgom) meg minden, csak éppen nem lettem beléd szerelmes, szóval nélküled jobb, mint veled, még elváltan, gyerekekkel, negyvenpluszosan is.” kapcsolatokat.
Bár, ha ezt tettem volna, akkor az tavasz egyetlen szexuális eseménye is elmaradt volna. Azért vannak exek, akikkel még érdemes…, dehogy. Csak E.-t elkapták a hormonjai.
Pedig amúgy minden oké. Jó a meló (épp ma akartak előléptetni) eladjuk a házat (vehetek saját lakást) csodálatosak a gyerekeim ( ).
Azok bizony, csodálatosak.
Istenem….
Ha ők nem lennének, akkor már nem élnék. Felvágtam volna a nyaki aortámat B. előtt, hogy lássa: tényleg nem tudok nélküle élni. Hogy tényleg azért hagytam ott a családomat, mert inkább azt is bevállaltam, hogy együtt lehessünk. Hogy elhittem, hogy szeret és tényleg együtt fogunk élni.
Aztán nem úgy lett.
De szerencsére ezen sikerült túllépni, a két kicsi fiam L. és Zs. továbblendített és tovább tudatm lépni új kapcsolatok, új elutasítások és új kudarcok felé.
Hétfőn megyek a pszichiáterhez. megmondom neki, hogy a Venflaxin se vált be, ahogy a Sertralin és a Cipralex sem. Egyetlen nap sem éreztem egy hangyányit se jobban magam az elmúlt négy hónapban, kivéve azt a kettőt amikor úgy látszott hogy valami kialakul egy nővel. Persze mind a kettő másnapra visszakozott és a két napnyi jóérzés kb. két hétnyi extra-pocsék időszakkal lett kompenzálva.
Viszont a mellékhatások kicsinálnak. Szájszárazság (hm, meg kellene nézetni a vércukrot??) nyugtalan láb, kontrollálhatatlan álmosságrohamok (leginkább vezetés közben…) és orgazmusproblémák.
Nem, nem, nem olyankor….hanem olyankor!
Amikor már nagyon sóvárgok egy női test érintésére, a meztelenség látványára, az izgalomra és befizetem magam egy prostituáltra. Na ezeket az alkalmakat is tönkreteszi a gyógyszer. Az egyik alkalommal a lány rám szólt, hogy igyekezzek, jön a következő vendég…ma meg (kezdődik a nyár, juhhé!) kb. 30 másodperc alatt letudtam az akciót, pedig harminc perc volt fizetve.
Na és itt dőlt fel a borjú. Szedem azt a kemikáliát, semmit nem használ és semmit nem old meg, de amit lehet, elcsesz.
Szóval hazafelé vánszorogva megint szépen vegigvettem, hogy kiutazok Dániába, felszállok egy kompra, valahogy kijutok a fedélzetre és a tengerbe ugrom.
Vajon mennyi ideig leszek eltűntként nyilvántartva mielőtt halottá nyilvánítanak?