Visszautasítás
Hosszú idő óta gondolkodom ezen a bejegyzésen, fogalmazgatom, latolgatom magamban. És mintha az életem eseményei direkt úgy történnének, hogy legyen miről írnom: ma reggelre beérett.
Tehát: szerintem egy önmagával rendben lévő – ennélfogva teljesen mindegy, hogy milyen külső és belső tulajdonságokkal rendelkező – nő, ha észreveszi, hogy valaki másképpen tekint rá, vagyis nem csak az embert látja benne, hanem a nőt is, akkor aktuális helyzetétől függően örül neki vagy nem örül neki, de mindenesetre ad egy pluszt az önbizalmának, önbecsülésének. (Tudom, vannak bonyolultabb esetek, de ebbe most nem fogok belemenni.)
Egy ilyen helyzetben én a pokol különböző bugyrait járom meg.
Van egy régi ismerős, akivel egyszer-egyszer flörtöltünk már eddig is, de soha nem vettem komolyan igazából, mert olyan ritkán történt. (Persze gondoltam rá, hogy azért nem bánnám, ha…) De az utóbbi hetekben egyértelműen megváltozott a viselkedése velem szemben, többször flörtöltünk, többször jött a közelembe, jobban megnyílt nekem, közösen csináltunk dolgokat párszor, stb., és baromi előzékeny, figyelmes volt bizonyos dolgokban. És éreztem, hogy jól érzi magát velem. Aztán ezt az egészet egyszercsak abbahagyta. Rövidesen megtudtam azt is, hogy valaki más is képben van nála, aki valszeg csak hülyíti, de azért ott van.
Ezt a kis privát történetet azért mesélem el, mert rám kétféleképpen is mély benyomást tett. Egyrészt feltárta bennem azokat a gondosan lezárt kapukat, amelyek mögé a nőiségemet, a belső szükségleteimet rejtettem el saját magam elől, mert szingliként egész egyszerűen nem tudok mit kezdeni az olyan fogalmakkal, mint mondjuk az intimitás, és az, hogy „együtt”. Fogtam magam és elzártam, hogy ne fájjon a hiányuk. Most persze jobban látom, hogy mire lenne szükségem igazából, mint amennyire látni szeretném.
A másik pedig, amit ez a flört előhozott belőlem, az a visszautasítástól való örökös félelem. Itt látszik igazán, hogy mennyire sérült az önértékelésem. Mondjuk, én sem így születtem, a sérüléseknek van oka is. Viszont amire rájöttem, az az, hogy az én szemszögemből nézve mindenből lehet visszautasítás.
Visszautasítás, ha egy flört megreked és nem megy tovább. Visszautasítás, ha valaki, kapás reményében még máshová is lógatja a csaliját. Visszautasítás egy meg nem válaszolt üzenet, a napokkal később megválaszolt üzenet szintén, és még sorolhatnám. Bármi lehet visszautasítás, és lesz is. Jelenleg azért érzem haragosnak, randiképtelennek, reménytelenül csúnyának és átvertnek magam, mert ez flört nem haladt tovább, nem lett belőle semmi.
Ugyanis ha nem lesz belőle Nagy Szerelem, akkor én nem voltam elég jó ahhoz, hogy igazából szeresenek, és az épp aktuális keres valakit helyettem, aki jobb, szebb, fiatalabb, etc., és akivel lehet is valamit kezdeni, ha már én nem feleltem meg neki.
És ha ez még nem lenne elég, erről az egészről, közlésvágyamat legyűrve nem beszéltem senkinek, két okból. Egyrészt mert úgy éreztem, magyarázkodnom kéne a vonzalom miatt és ezt nem értenék meg, másrészt pedig mert szánalmasnak tartom az egészet a magam részéről, és nem kérek a külvilág reakcióiból.
Ez így leírva rettenetes, de ez a helyzet. Nagyon is igaz, hogy az önismeret kemény munka. Ugyanis az igazság az, hogy ennek az egésznek sokkal több köze van hozzám, a saját magamhoz való hozzáállásomhoz, mint sejtettem volna, mert az elég rossz és negatív. A sors furcsa fintora, vagy egyfajta önbeteljesítő jóslatnak tekinthető, hogy rendre igazam van (az ismeretségekből nem lesz kapcsolat), ami megerősíti bennem a fentieket, és tádám: elkészült az ördögi kör, amiből nem tudok kiszállni, mert nem ismerek más utat a jelenlegin kívül.