nyelvtanítás

Anyám kikérdezett. Minden áldott nap, minden másnapi tantárgyból. Most már tudom, hogy ez nem az ő hülyesége volt, apám „rendelte el”, mint az is kiderült, hogy gyakorlatilag mindent. De a gyerekkel kapcsolatos dolgok végrehajtása női dolog. Igazi polgári patriarchizmus uralkodott, ráadásul az anyámmal mint első generációs értelmiségivel kötött házasság  „mesalians” volt, így is kezelték, nagyanyám szavaival (akikkel halálukig együtt laktunk/laktak) „ezt soha nem éreztettük vele”. Ezt már tényleg nem kell kommentálni.

Annyira anyám dolga volt a gyerek, hogy minden számomra kedvezőtlen „döntést” is neki kellett közölnie velem, nemhiába mondta szegény mindig, hogy „persze, hogy én legyek a rosszfiú”. Ezt akkor nem igazán értettem…

Szóval kikérdezett. Az oroszleckét. Fel kellett (volna) olvasni az aktuális olvasmányt. De nem ment. Rám jött a sírógörcs (szerintük hiszti, szerintem borderline düh), anyám üvöltött (még most is üvöltözik, így vezeti le a feszültségét, de egyúttal bele is lovallja magát – hááát, ez is elég bordisnak tűnő tünet), én meg egyre jobban bőgtem. – Olvasd már, olvasd már! Nem érek én erre rá! (sic) Akkorra már csak hüppögtem, úgy fél óra elteltével, és közöltem, hogy olvasnám én, de egy gombóc van a torkomban. Ééés! Jött az empatikus szorongáskezelés: – Akkor nyeld le! (Persze ezt is tagadja, ő ilyet soha nem mondott…)

Itt következik, hogy az orosztanulás miért különösen rettenetes. Ahogy minket nyelvekre tanítottak. Nem véletlen, hogy – tisztelet a nyelvszakosoknak – a korosztályomból senki nem tud nyelveket, pláne oroszul – úgy 8-9-12 év orosztanítás után!
Na, először elolvastuk az Új Olvasmányt, kiszótároztuk az Új Szavakat, lefordítottuk az olvasmányt, és feladták megtanulni a kiszótározott szavakat (szótári alak). Ezt be kellett magolni, és jött anyám kikérdezni. Először sorban, oroszról magyarra, aztán magyarról oroszra, aztán mindez „összekeverve”, majd felváltva az oroszról magyarra, magyarról oroszra. És addig kellett magolni, amíg hibátlanul nem ment. Sírógörcs adva volt. Másnap szódolgozat, ugyanígy. Mindenki gyűlölte. Nem utáltuk, gyűlöltük. Akkor következett az Új Nyelvtani Jelenségek kigyűjtése, elemzése, bemagolása, nyelvtani kisdolgozat. Aztán kérdésekre elmondani az olvasmány tartalmát, aztán „saját szavaiddal” elmesélni. (Ezt otthon kidolgoztuk a „már tanult” szavak! segítségével, és bemagoltuk.) Végül nagydolgozat az olvasmányból, utána jött ugyanígy a következő. Ennek eredményeképpen úgy beszéltünk, hogy megfogalmaztuk magyarul, lefordítottuk a szavakat, alkalmaztuk a nyelvtant meg a szórendet, és akkor kimondtuk a mondatot! Mivel mindenki így csinálta (akinek ez relatíve gyorsan ment, az volt ötös), társalogtunk. 😀 Na most képzeljétek el ezt a szituációt „élesben”… Mire válaszolnál, már más témánál jár az anyanyelvű (még ha igyekszik lassan beszélni, akkor is), aztán ha nem jut eszedbe egy szó, keresel szinonimát (magyarul!), és elölről az egész. Na már most, így nem lehet nyelvet tanulni, az tuti. Anyám 8 évig próbálkozott a némettel, nem tud beszélgetni. Ugyanígy ment a francia, André au Besançon volt a főszereplő végig, ment a duma mindenre: – Ki volt? – Hát André ’bözanszonból’. 😀

Így aztán németül többet tudok, mint e kettőből, pedig azt sosem „tanultam”. Mondom anyámnak, hogy ma már kifejezéseket tanulnak, és utána boncolgatják a mondatot. Mire ő: – Ja, úgy, mint a gyerek tanulja az anyanyelvét. Igen! Mivel ebből is látszik, hogy úgy lehet nyelvet tanulni…