Égéstér bennem
Fagyos szél, hó, végeláthatatlan köd, de gyönyörű! A maga bájával húz, ránt be a hűvös szürkeségbe, hogy a csizmám alatt ropogó hó monoton hangja szinte hipnotizál.
Hideg van, kék a kezem, a szám széle, észre se vettem és megfagytam. Megfagyott a szívem, hideg, kőkeményre dermedt, mint a szürke márvány és nagyon gyengén tudja pumpálni a vért a testem többi részébe, az agyamba is …
Ilyenkor legjobb lenne megmelegedni egy helyen, ahol narancsos fények, édes illat és kályha is van, kicsit letehetem az én olyan sokszor emlegetett télikabátom és ülhetnék a kályha mellett.
Időről időre ugyanaz történik, megfagyok, begyújtok, kiengedek, megmelegszem, pihenek és újra kimegyek, hogy megint megfagyjak!
Nem kell nagy szakembernek lenni, hogy valaki el tudja ezt a kályhát képzelni, a parázsra fát kell rakni, az alsó szellőzőt kinyitni és hallgatni a megnyugtató hangot, amit a huzat hallat, innen tudod, hogy meleg lesz, halkan búg, süvít és melegít.
Meg kellene ezt tanulni rendesen. Eddig úgy fűtöttem mindig, hogy a csendes kis parázsra dobáltam a fát, erővel kitéptem a szellőzőt, az égéstérben minden belobbant, kicsapott az ajtón és majdnem megégette az arcom, a kezem, de a legrosszabb, hogy azt is, aki ott volt, netalán segített nekem! A láng könyörtelenül utat tört magának a kis ajtón, fenyegetőn támadva ránk, nem törődve a következményekkel.
Én meg pláne nem törődtem vele, nem bántam, ha megég az arcom és a kezem, nekem úgyse fáj, az se baj, ha nem jön többet senki fát hasogatni, ha azt is egyedül kell, a kályha az enyém, márpedig én úgy csinálom, ahogy én akarom, vagy tudom! Pedig nem így kell ezt, meg kell tanulnom, ha kell, tanítsd meg nekem, kérlek, arra használni a tüzet, amire való! Hogy szépen, megnyugtatón pattogjon, hogy pont annyi fát tudjak rátenni, ami meleget ad és végre ne égjen meg senki miattam, a felelőtlenségem miatt, csak mert én nem félek a tűztől se! Hogy eljöjjön hozzám, szívesen melegedjen nálam valaki és bízzon bennem…
Ha nem félsz a tűztől, segíts nekem …