mélydepresszió

Szóltak, persze hogy szóltak nekem, már huszonéves koromban, hogy ugyan az eszemmel karban tudom tartani az ivásomat, de meddig? Aztán 20 évvel később is, hogy az illető kolléganő édesapja is ilyen volt, és egyszer csak mégis… mégis megcsúszott, és nem volt megállás. Tudtam én, hogy baj van, többször le is álltam 3-3 hétre, de, nem sikerült, a végén már tényleg csak eltűrték a melóhelyen is, hogy hol bemegyek, hol a szabadnapos dolgozik helyettem, hol a többiek, hol meg hát nem túl jó állapotban leledzek. És akkor kitaláltam ezt a rohadt lakásfelújítást (muszáj volt, mert abban az állapotban eladhatatlan minőséget képviselt), na, olyat benn lakva nem szabad csinálni egy 3,14csányi panelban (bocs, feszített beton épület). Elmentem egy hónap szabira, de akkor már ott tartottam, hogy reggel is ittam a sört. Ráadásul jó szar minőségűt a melósaimmal. Enni persze nemigen bírtam. Szabi lejárt, háziorvosnál kisírtam néhány hét begsit, de még a papírokat leadni sem bírtam, egy hónapig! „eldugtak” a kolléginák, de aztán hívott a nagyfőnök, hogy vagy papír, vagy ők küldenek iratot. Mással vitettem be… Aztán egy délután beütött a kénköves ménkű. A félig teli/üres pohárra bámulva közöltem, hogy töltsenek, mert ez üres, majd egyszerűen nem bírtam rágyújtani. Próbáltam gyufával is, akkor meg hol a gyufaszál volt a szájamban, hol a cigi, tán még az öngyújtó is. Barinőm szerint haluztam, öccse szerint deliráltam, mindenesetre a lányom beszaladt a házidokinőhöz, aki „sürgős” beutalót írt az átriára (területileg illetékes Kistarcsa…), hogy vagy megyek, vagy nincs több betegállomány. Szerencsétlen lányom átcipelt a fél kórházon, de az ügyeletes doki közölte: „Remegünk, remegünk? Ez nem sürgős, holnap reggel tessék visszajönni!” Mentünk. Kaptam 20 perc gondolkodási időt az áternőtől, hogy vállalom-e az elvonót. Vállaltam. Erre kiderült, hogy az átépítés miatt 3 hét múlva lehet befeküdni, ami szinte fölösleges volt, mert akkorra már 3 hete nem ittam… Újabb 3 hét benn, persze az első a gyógyszercsere. Ventadepress (ill. akkor még az elődje, asszem Venlafaxine), Antaethyl, Tiapridal kilőve; néhány hónap múlva Depakine-Chrono 300. Meg Rivo, a gyár leégéséig, utána Frontin, majd Xanax. És ha a doktornőhöz szeretnék járni terápiára, az ennyi meg annyi… Mentem. Kognitív viselkedésterápia, kiválóan ment, felismertem a NAG-okat, 100%-osan tudtam, milyen kognitív torzítást alkalmazok, csak épp nem tudtam meggyőzni magam, hogy az tényleg csak NAG. Azért elvoltunk úgy öt évig, beszélgetős terápia is játszott, olykor benn is feküdtem, de nemigen haladtam én viselkedésben, pedig állítólag az megváltoztatható. (Amikor rájött erre az áternő, ki is adta az utamat, hogy ő nem tud tovább kezelni, de nem állítja, hogy nincs szükségem terápiára.) A 4,5 év nem ivás alatt volt egyszer egy csúnya visszaesésem, három hét Rivo-vodka kombó, nüná, a „vége” Péterfy meg zárt. Aztán egy ideig megint nem ittam, de mindenki megmondta, hogy még kellemetlenebb vagyok, mint amikor ittam. Főleg, ha felhúztak anyámék, utána órákon át ordibáltam.

Hát lássuk  a diagnózisokat. Ugye az alkoholizmus, rekurrens depresszió, nem-meghatározott szorongás, kevert (és egyéb) szem.zavar. Viszont minden alkalommal elmondta a drnő, hogy NEM vagyok bipoláris, csak a Depakine felírhatósága miatt írja oda, az meg ugye a szem.zavarra kellett. (Soha semmit nem használt, csak hasmenésem volt tőle.) 

Azt hiszem, azon az ominózus Rivo-vodka túltolós napon (vagy később?) mondhattam a lányomnak azt, amire nem is emlékeztem, amikor két éve megtudtam, hogy mit… hát anya ilyet nem mondhat. Szégyellem nagyon. Szóval a lány fogta magát, és elköltözött. Akkor már nem dolgoztam (az a leszázalékolási ügy is egy külön sztori…), így tök egyedül maradtam, csak az egyik „melósom” járt át elvileg dolgozni, gyakorlatilag lehúzni, meg kicsit segített, így hónapokig csak gyógyszert bevenni, WC-re menni és a kutyát ellátni keltem ki az ágyból. 24-ből 20 órát aludtam, négyet intenzíven szorongtam, pedig szedtem rendesen! a gyógyikat. Enni hetekig semmit, aztán kirabolt ez a jó firma, 14 évi ismeretség és többévi ott dolgozás után. Ezután összekaptam magam, el a drnőhöz, aki nem vette észre, milyen állapotban vagyok! A lányom 3 napra rá járt ott meglátogatni, és ő később bocsánatot kért, hogy nem vette észre, milyen rosszul vagyok… Két nap múlva kellett mennem a rendőrségre a rablás ügyében, de akkor már remegve összeestem (másfajta remegés, mint a piaelvonástól), és taxival mentem-jöttem, a rendőr lekísért a lépcsőn. És ezután működésbe lépett valami életösztön.

(Folyt. köv.)