megkönnyebbülés

Pedig néha jó lenne. Zokogni. De nem megy. Amikor, 20 éve, elhagyott a 2. férjem, 3 napon át sírtam, és elfogyott a könnyem. Azóta kétszer „sikerült”: amikor elköltözött a lányom, meg amikor én visszaköltöztem abba az elátkozott házba. Azonkívül legfeljebb könnyeztem, azt is csak néhányszor. Igaz, látták már rajtam, hogy egy homály nincs a szememben, de befelé sírok. Na, már azt sem.

Pedig nem mindig volt jó. Hogy például a tehetetlen dühtől elbőgtem magam. Most már nem vagyok olyankor tehetetlen. Hogy ez jó-e? Is-is. Aztán az önsajnálat. Van most is, de azonnal beugrik: megérdemeltem. Én tehetek róla, nincs „szegény Ycouca”, meg „miért pont én” – hát miattam. 

A kistarcsai áternő próbált rá kondicionálni, mantráztatott, ilyenek voltak, hogy „egy nőnek szabad sírni”. Csak hát, minden alkalommal beugrott Székely Éva örökbecsű mondása: sírni csak a győztesnek szabad! Akkor egy örök vesztesnek nincs is joga hozzá.

Pedig néha jó lenne…