láthatatlanság

Na most úgy döntöttem, odamondom a tutit. Pedig már eldöntöttem, nem írok többet, semmit, meguntam … meguntam, hogy próbálkozzak, hogy annyira erősen próbálkozzak azzal, hogy észrevehető legyek. Nem vagyok az. Majd bemegyek utcazenére még kevésbé leszek az, piálok aztán idegenül felszívódok a tömegben.

Na persze, ilyenkor már mi mindent tenne az ember, hogy figyeljenek rá …. teljesen üres a hetem, üres esték, szerdától utcazene, kipróbálom, egy nap bemegyek, bírom e piával, akkor több nap is bemegyek … annyira gyűlölöm a szabit, komolyan.

Ja, hogy az ember mi mindent megtenne…. mi mindent, hogy figyeljenek rá, hogy szeressék, hogy elfogadható legyen, hogy MEGFELELJEN ENNEK A KIBASZOTT VILÁGNAK MEG ANNAK AZ EGÉSZ KIBASZOTT TÁRSADALMÁNAK.

GONDOLKOZTAM, VAGY A HAJAMMAL CSINÁLTATOK VALAMIT (úgyis ideje volt!) , VAGY KIMEGYEK A SÍNEKHEZ.  Nos, az itthoni depressziós fetrengésből kaptam magam elmentem fodrászhoz. Közöltem, vágatni, vöröset, és valami mást. Így egészen más hajam lett, és a szőke is inkább vöröseslilás. Mondanám magam miatt tettem de NEM! Azért teszek mindent, hogy észrevegyen a külvilág, hogy feltűnő legyek, hogy valami más legyen rajtam … de hiába erőlködök. A világ nem arról szól, hogy észrevegyük egymást. A világ a  teljes és totális elszigetelt magányról szól. Szóval, ott ültem egy du. a fodrásznál, hogy a  változás, kívülről látható legyen …. és tetszik, természetesen nekem is tetszik … és talán 10 percig úgy érzem más vagyok, 10 percig talán a plaza idegen embertömegében is feltűnőnek érzem magam. Bemegyek a könyvesboltba és valaki más vagyok, aztán lassan megszokom az új hajam, hogy hátul rövid és nem lóg a nyakamba. végre nem melegít, elől hosszabb, más mint hosszú éveken át volt.

De az egész hátterét csak én tudom. Teszek így és úgy, és mennyire szeretném, hogy szeressenek, hogy észrevegyenek az emberek, hogy ha mondok valamit, meghalljanak, elérjen hozzájuk és lenn a kutyás társaságban próbálkozok, de a hangom nem ér el sehova. Hiába próbálok hozzászólni, felesleges. Azt hiszem mert csak egy utolsó senki vagyok, lehet a hajam hupilila is. Amúgy annyira szarul voltam tegnap, hogy kékre terveztem, több kék csíkot  de azt azért nem, a vöröses lilás árnyalatok már elég bevállaltak nekem, aki sose mer semmit.

Persze, ja, csináltathatnék tetkót, piercing, bár már kicsit kinőttem abból a korszakból és amúgy is rettegek a tűtől meg bármi fertőzés, amúgy meg tele vagyok mindenhol anyajegyekkel, szóval pigmentből így sincs hiány, fehérbőrű is vagyok, a tűtől rettegek, pedig  a művészi hajlamom miatt mennyi kép ötletem lenne tetováláshoz. Én maradok a hajam változtatásánál…de az emberek itt vagy távol, mindegy, nem leszek észrevehetőbb, se elfogadhatóbb, szerethetőbb meg még annyira se.

Egészséges lelkület azt mondaná, aki szeret, annak nem számít szőke vagy vagy vörös ….

Nos, mivel ez itt nem egészséges lelkület, mostanság elkezdtem a szőkémből vöröses lilásat csinálni. Csak tincsek vannak színezve de az egész már nem az a szőke, megfelelési kényszeres (dehogynem, mint kiderült vörösen is az ! 🙂 ) , attól mert a szőke már nem vörös, én nem leszek más.

Ugyanaz a láthatatlan, észrevehetetlen lány leszek a társadalom perifériáján. Nem leszek több, nem leszek okosabb, szebb, szerethetőbb, csak egy lány akit a sok belső zűrje miatt elkerülnek és aki annyira igyekszik …. annyira próbálkozik néha, hogy már megfeszül. Aztán elernyed, aztán elfárad, aztán bezárkózik újra. Hm, és már üzenetekre se reagál: nem értem, miért nem reagálnak az írásaidra, hisz olyan szépen írsz.

Pff, és kit érdekel az hogy „olyan szépen írok”, lószart se. Írok, mert ez az erősségem, írok, hogy ne haljak meg és időnként próbálom megbeszélni magammal, hogy nem a külvilágnak írok de fontos lenne mégis tudnom, hogy a verseimen keresztül látható vagyok de ennek sehol semmi jele.

Lehet, tényleg, mint mikor este a zenés haccacárékon belekábulok a tömeges, zajos sötétségbe, a zene egyre távolibb és magába húz az éjszaka, nos, ott már nincs tovább „én”, ott magába forgat a sötétség és nem jutok ki semerre. Ott már csak a lélek pereg. Egyedül, magában, mint mindig.