kurvaősz

Pénteken elmentem a könyvekért amiket hét elején rendeltem. Rögtön bele is lapoztam egyikbe-másikba, ettől mindjárt felpörgött az agyam egy kicsit (túlzásba azért tényleg nem vitte!). Ennek ellenére ez a szombat megint pokoli volt. Teljesen elvesztettem a fonalat, kiestem a jól megszokott ritmusomból. Már jószerivel minden marhaságot próbáltam ami időnként akár hetekre le szokott kötni. Olvasás-írás, verspakolászás egyik fájlból a másikba, zenekollekció rendezgetés, hatvanas évek és a kortárs megjelenések, közéleti műsorok-cikkek, tumblr, kabarék, cicás, kutyás, delfines, orángutános és egyéb hasonló témájú videók, sorozatok, filmek, satöbbi. Minden hidegen hagy, jobban mondva maximum ideig-óráig köt le. Egy elviselhetőbb délután vagy este után két napnyi pokoljárás következik automatikusan. Ilyen böhöm kakiban nagyon régen voltam. És a legrosszabb, hogy legkevésbé sem számítottam ilyen mértékű süllyedésre. Az aneptinex gyakorlatilag hetek óta (!) egyszer sem pörgetett fel, már ott tartok, hogy kibaszom a picsába a maradékot, mert ennek tényleg gecire semmi értelme. Egyébként közben csinálgatom a dolgomat. Ma átválogattam nagyjából ötszáz darab könyvet, hogy a felesleget végre le lehessen passzolni egy antikváriumnak. A munkával sincs gáz, cipőt is rendeltem a héten végre. Egyiktől sem érzem jobban magamat, egy hangyafasznyit sem. Csak a totális üresség. Csoportra sincs kedvem már járni. Lehet, hogy nem élem meg a jövőre esedékes tavaszt, borzasztóan sok idő van még addig. Be kéne mennem a városba, katatón nézelődni, bambulni. Hátha egy illat, egy fényfoszlány, egy arc, egy ruha beindít bennem valamit, de már szó szerint mozdulni is alig van erőm. De akkor legalább tudnék nyugton feküdni, de az elviselhetetlen mértékű stressz és szorongás miatt még ez sem megy. Kibaszottul rühellem ezt az egész helyzetet, ezt a kurva évszakot, az úgynevezett életemet meg aztán különösen. A dühömet is rühellem, és nagyjából mindent amihez közöm van, és persze azokat a dolgokat is amikhez nincs. Évek óta mindig, minden helyzetben fel tudtam hozni legalább egy tuti érvet az életben maradás mellett, még ha az valami egészen nonszensz apróság is volt, amiért más az ágyból sem kelne ki, most viszont kifogytam a hadba fogható érvekből. Nincsenek érzéseim, nincsenek céljaim, kilátásaim, lassan már testem sincs. Tudom, hogy ez csak egy állapot a megannyi közül, de azt duruzsolja a fülembe szünet nélkül, hogy teljesen felesleges minden lélegzetvétel, sőt, minden szál elszívott cigaretta is. És ugyan mi van akkor ha teszem azt holnap tizenegy óra huszonnyolc perckor néhány pillanatra megnyugszom, vagy netalán jól érzem majd magamat? Hiszen legalább negyven órányi hárdkór kínlódással fizetek érte! Ebben nincs üzlet, ezt még én is értem pedig nem vagyok egy bankárforma. Elegem van, talán elég is lett volna csak ennyit írni, de hiába, ha az ember magában beszél megered a nyelve.