külföld

• Szégyellem, hogy akkora görcs van bennem, blogot akarok írni, itt is, meg máshol is írok, szeretném, ha elolvasnátok, igen, meg fogom nézni, hogy hányan olvasták el, pedig elvileg terápiából írok, hogy végre kijöjjön. Iszonyú feszültség van bennem, folyamatosan pörög az agyam, nem kímélve időt, energiát, pedig nagyon fáradt vagyok és nagyon sok minden (mást) kéne csinálnom, de a gondolatok csak pörögnek, pörögnek, monomániás, kényszeres gondolatok, igen, de úgy érzem, időnként felcsillanak benne gyémántok, van bennem valami, értékes, érdekes, valami tehetség, valami plusz, amivel adhatnék a világnak, amivel kitörhetnék ebből a sikertelenség-érzésből, ebből az öngyűlöletből, de bennem ragad, dühhé válik és szétszed.

• Szégyellem, hogy netfüggő vagyok, beragadok a gép elé, pedig anya vagyok, kisgyerekeim vannak, meg más feladatom is, de nekem itt kell bolyonganom a virtuális térben, és nézegetnem mások életét, FB-n, blogokon, irigykednem, hogy másnak működik, vagy úgy csinál, mintha működne az élete, de hitelesebben csinálja, mint én. Ezt csinálom ahelyett, hogy megpróbálnám a magam életét valamilyen irányba lökni. Vagy pihennék. Vagy a gyerekeimre figyelnék.

• Szégyellem, hogy hónapok óta nem tudok kiszállni egy virtuális sérelemből : volt egy blog (nem az enyém), ahol egy időben jól éreztem magam, megértő hallgatóságra találtam, de annyira belemelegedtem, hogy teleírtam hosszú panaszkodó kommentekkel az egészet, meg vitákba mentem bele, mert nekem mindenről határozott véleményem van, és ezt meg kell írnom, muszáj. Aztán egy idő után annyira fárasztó lettem, hogy nem kértek belőlem. És én meg csak szenvedek, nézem kívülről, úgy érzem, hogy kiközösítettek valahonnan, mint gyerekkoromban annyiszor. És magamat hibáztatom, én rontottam el, máskor meg dühös vagyok, és « jól megmondanám », « nekem van igazam ». Pedig valójában rég túl kellett volna lépnem ezen, felnőtt ember vagyok, és a net igen tágas tér, találok más társakat. Vagy foglalkozok végre a magam életével. Ami egyébként egy nagy rakás csőd.

• Szégyellem, hogy nem hívom vissza az igazi (offline) barátaimat rendszeresen, mert « nincs időm »,vagy mert már utálok panaszkodni, de hazudni is, eljátszani, hogy « jól vagyok », aztán meg attól szendvedek, hogy egyedül vagyok, hogy « nincs senki, aki meghallgasson ». Ugyanúgy a szüleimmel sem beszélek, csak ha kétségbe vagyok esve. És sokat ordibáltam, balhéztam már velük is, hibáztatom őket a pszichés problémáim miatt, -figyeltek volna rám jobban gyerekoromban-, pedig mindent megtettek, amit tudtak, és nekem felelősséget kéne vállalnom már a saját életemért.

• Szégyellem, hogy eljöttem Magyarországról, és nem tudom bevallani senkinek, hogy nem jött be, illetve mondom, de nem hiszik el, vagy azt mondják, gyere haza, de már nem lehet, csapdában vagyok, a gyerekeim itt születtek, az apjuk nem akar innen elmenni. Vagy csak képtelen vagyok dötéseket hozni.

• Szégyellem a « kelet- európai » származásomat, és azt, hogy 7 év alatt nem tanultam meg az itteni nyelvet olyan színten, ahogy szerintem kellene. Nem tűnök intellektuálisnak. Szégyellem, hogy nem tudok ügyintézni egyedül, hogy nem értem a hivatalos papírokat, nehéz telefonálni, teljesen elveszek egy agyonbonyolított bürokrácia útvesztőjében.

• Szégyellem, hogy majdnem 40 évesen semmit sem tudtam még letenni az asztalra egzisztenciálisan, az önmegvalósításom elakadt negyedúton, a diplomám a leggyengébb a családomban, és még ezt a diplomát sem használom. Munkatapasztalataim nem teszik túl hívogatóvá az önéletrajzomat, « dolgoztam ezt is, amíg nem találok jobbat », általában azt mondom, hogy « eredetileg tervezőgrafikus vagyok » (nem az vagyok, ez csak példa), ezzel már előre védekezem, amikor a munkámról kell beszélni, hogy nem vagyok a helyemen, ennél én többet tudok. Jelenleg még ez a kevesebb sincs, kisbabával vagyok otthon, komolyabb állami támogatás nélkül.

• Szégyellem, hogy az itteni hivatalokban kell kuncsorognom, beadványokat írnom, « ha kidobnak az ajtón bemásznom az ablakon », hogy kapjak valami pénzügyi támogatást babázásra. A gyerekek apja nem keres rosszul, de a kapcsolatunk inog, és azzal, hogy anyagi függőségben vagyok, kiszolgáltatottá leszek.

• Szégyellem a pszichiátriai problémámat. Hogy évek óta kezelés alatt állok. Amikor gyógyszereztek, akkor a külvilág szerint jobban voltam, azaz kussoltam, nem voltak látványos kiborulásaim, sírógörcseim, csak magamban kinlódtam, vagy zombiként éltem az életem, pontosabban vegetáltam, nem érdekelt semmi. Nem tudom mi a jobb, ez a horror, amit mindennap megélek, vagy a zombulás. Döntésképtelen vagyok ebben is.

• Szégyellem az anyaságom. Azt, hogy annyira szarul néztem ki mostanában, hogy megtalált a gyámügy, azóta bizonygatnom kell, hogy jól vagyok, nyomás alatt vagyok, mindent úgy kell csinálni, ahogy ők mondanak, hisz ők csak « segítenek », közben szétszednek, folyton megyek valahova, vagy ők jönnek ide, akkor vigyázzba kell állni. Meg vagyok sértődve, de néha úgy érzem, igazuk van.

• Szégyellem, hogy a babának nem tudok rendszeresen tejet adni, szoptatok, amikor eszembe jut, de a tejem rohamosan apad, amikor már nagyon ordít, adok neki tápszert. Pihennem kéne, de az sem megy, szétesnek a napjaim. Van, hogy nem pelenkázom át félnapig, már kicsípte a fenekét. Bekenem krémmel. Háromnaponta, ha fürdetem. Más anyák is vannak így, nem ? A kiságyba kéne altatnom, de én magam mellé rakom. A gyámügyeseknek igaza van ? Csőd vagyok ? Veszélyes vagyok a gyerekeimre ? Mindent el kell hinnem, amit kívülről nyomnak rám ? Ember vagyok én ?? Elmondjam ezt a pszichiáternek ? Örülni fog, hogy végre gyógyszerezhet. Várják, hogy elapadjon a tejem. De még csak három hónapos, ha nem szoptatom tovább, akkor becsődöltem anyaként (amúgy is).

• Szégyellem, hogy a nagyfiam nem ér be időben az oviba, mert a reggeleink is szétesnek, mert nem hallgat rám, nem akar felöltözni, reggelizni, elindulni, és én ekkor ordítok, és ez nem jó, a gyerekeknek sem, meg nekem sem, meg mi lesz, ha meghallja a szomszéd, és mi lesz, ha a gyámügy megkérdezi a szomszédot ? Nehezen kell fel reggel, mert nem alszik eleget, mert nem fektetjük le időbe, ez is a mi hibánk, és rémálmai vannak, mert benne él egy darázsfészekben, egy lassan bekattanó anyával, és még a kisöccse születését sem tudta feldolgozni. És hülye cuccokba jár, a nadrág már kicsi, nincs időm elmenni gyerekruha boltba, ami itt van a környéken az gagyi, bár mindegy, úgyis kinövi gyorsan. És folyik az orra, és nálam megint nincs zsebkendő. És nem vagyok jófej a többi anyukával, így nem tudom meghívni az ovistársait magunkhoz. Ugye lesz azért barátja ? Nem lesz kiközösítve, mint én  voltam ? Elmondjam ezt is a pszichiáternek ? Nem viszem eleget parkba, nem játszom vele, sőt idegesít, jön, hogy : « anyaa, anyaa », olyan hangsúllyal, hogy már a falra mászom tőle, ingerülten válaszolok, aztán csak rákényszerítem magam egy kis játékra, puzzlezzünk, legózzunk, « jaj de szépet rajzoltál », csak hagyjál már békén. Nem fürdik ő sem, csak három naponta. És félek, hogy ilyen anyával lelkibeteg lesz ő is. Amikor reggel nem érünk be időben, a z ovi igazgatója lecsesz, megfenyeget, hogy legközelebb nem veszik be a gyereket. Akkor mit csinálok ? És ha megtudja ezt is a gyámügy ?

• Szégyellem, hogy elkések mindenhonnan, nem tudom megszervezni a napomat rendesen, ezer felé kell mennem, ez is milyen gáz, a magyarországi ismerőseim nem is értik, most babáznod kéne, nyugiban otthon lenni, nem csoda, hogy nincs tejed. Pedig nekem vissza kéne mennem dolgozni, legkésőbb nyáron, egyenlőre nem úgy néz ki, hogy vissza tudok menni, emiatt is telefonálgatni kell, « visszamászni az ablakon », kellene a gyakorlati hely, különben elveszik az a többszáz eurós tanfolyam, amit ősszel csináltam (7 hónapos terhesen, ájuldozva!). Mennyi mindent tudnék mesélni azoknak, akik mindenáron külföldre akarnak menni, a jelenlegi magyar kormányzat még fizetne is nekem « kivándorlás-ellenreklámért ».

• Szégyellem, hogy a bölcsi helyért, amit első körben visszautasítottak (ebben bezzeg nem segít a gyámügy, meg az anyagi támogatásban sem!), kuncsorognom kell, már kétszer bementem a bölcsibe kisbabástul, az igazgatónő nincs bent, majd menjek vissza. Tudom, otthon a bölcsi az gáz, a « szaranyák » oda passzolják le a gyerekeiket, de nekem sokat segített, hogy az első gyerek egy évesen bölcsibe került. Mert elötte én már megjártam a pszichiátriát.

• Szégyellem, hogy az első fiammal pszichiátrián voltam, – mint fent említettem,- innentől kezdve ott a bélyeg a homlokomon, a « bolond anya ». Rettegtem egy olyan fejlődési rendelleneségtől, amit már láttam, más családban, de nálam nem történt meg, a nagyfiam rendben fejlődött, eddig a kicsi is, csak nekem volt olyan leküzdhetetlen kényszergondolatom, ami megőrjített, soha vissza nem térő időszakot mulasztottam el a nagy babakorából. És most a kicsiéből is ezt teszem épp. És szégyellem azt a kényszergondolatomat olyan szülők előtt, akiknek valósággá vált az, amitől én rettegtem. Mégis élik az életüket, nem kattantak be.

• Szégyellem a mostani legerősebb kényszergondolatomat is : a terrorveszély, bevándorlás, « iszlamizálódik Európa » témakörben, aminek egyrészt egy pici realitása is van, terrorfenyegetett országban élek, másrészt viszont rápörögtem, mániámmá vált, rettegek, metrón, aluljáróban, parkban, ráadásul « alulszocializált » környéken élek, nyugati nagyváros külvárosában, bevándolrók között, idegen vagyok az idegenek között, izolálva, félek tőlük, az ítéleteiktől, fejkendő nélkül paráznának néznek ? (ha tudnák, hogy milyen « renyhe » a szexuális életem…). És zavarnak, de a gondolat is zavar, hogy zavarnak, ez rasszizmus, xenofóbia, iszlamofóbia, én nem ilyen voltam régen, nyitott voltam és toleráns. Csak hagy költözzek már el innen. 10 emeletes toronyházban, állandó zajban, most épp szétverik a környéket, hogy újabb szép, betonizét építsenek, már vagy másfél éve, mindennap a betonfúró hangja. Hetente kétszer van piac, «észak-afrikai», utána térdik járunk a szemétben. Nem szeretek erről beszélni, aztán mégis mindig beszélek, a jobbos ismerőseim bólogatnak, öigazolást találnak a szavaimban, a balos ismerőseim a fejüket csóválják : most rosszul vagy, azért látod ilyen negatívan. Szégyellem magam az érintettek előtt is, az « észak, és közép afrikai bevándorlók » előtt, szomszédaim, kollégáim, fiam ovistársainak szülei, gyerekek, akikkel dolgoztam, és akik lelkesen szaladnak felém, amikor meglátnak, fejkendős nők, mosolyogva köszönnek, visszaköszönök, és azt gondolom : de jó, hogy nem látnak bele a fejembe. Ha tudnák miket gondolok.. Közben már nem bírom a híreket, terrorveszély és elapadhatatlan bevándorlóhullám mindenütt, a városban géppisztolyos katonák, a biztonsági őrök benéznek a táskánkba, az ovi előtt nem lehet parkolni, és idegen nem mehet be. A gyerekeknek nem szerveznek kirándulást. Nem tudok hova nézni, hogy ne ez jusson eszembe. « Disznóhús nélküli » hentesbolt, van vagy három a környéken. Apokaliptikus gondolataim vannak. És furán éreztem magam karácsonykor, hogy én ünnepelek. Mi lesz, ha a fiam megkérdezi, a többieknek miért nincs karácsonyfájuk ? Addigra elköltözünk. A nagyváros, a pörgés hiányzik, de én úgyis most « anyuka » vagyok, kisgyerekkel, mit ugrálok ?

• Azt is szégyellem, amikor időnként azért mégis elmegyek valahova, színház, mozi, vagy csak beülünk egy kávézóba, (szégyen ez is, kisbabás anyától, hogy ilyen helyekre jár), és én rettegek, « gyanúsan barnabőrű » embereket nézegetek, de azért folytatom a beszélgetést, nem mondom el, ciki, hogy én ezen agyalok, máskor meg irigylem azokat, akik felhőtlenül belemerülnek a nagyváros éjszakájába. Ők élnek, én vegetálok. Engem legyőzött a terrorizmus (és az agybaj).

• Szégyellem, amikor kiborulok, jelenetet rendezek olyan emberek előtt, akik előtt nem kéne: védőnő, pszichiáter, óvónő, sírok az utcán, csak meg ne lássák, de meglátják, néha még motyogok is magamban, velem a gyerekek, látom a járókelőkön, sajnálják őket, hogy ilyen anyjuk van. Ha valaki meglát a munkahelyemről, akkor a munkámat is elvesztem. (Bár úgy néz ki, amúgy is.)

• Szégyellem ahogy kinézek, össze-vissza cuccokban mászkálok az utcán, pedig valaha volt stílusom, de most örülök, hogy valamit magamra tudok húzni, 20 kiló plussz van rajtam, a hajam csapzott, az arcomon valami furcsa életidegenség, vagy zaklatottság, vagy káosz, könnyek csorognak, nem csoda, hogy mindenki menekül tőlem. Pedig valaha szociális lény voltam. Olyan, aki tud mosolyogva kommunikálni az emberekkel. Extrovertált személyiség, aki köré érdeklődve gyülnek az emberek.

• Szégyellem a testemet is, a nőiességem romokban, nem ápolom magam, össze-vissza zabálok, kényszeresen azt is, főleg a stressz miatt, de folyton stresszes vagyok, amikor épp nem, akkor nagyon bánatos, vagy hihetetlenül fáradt. Vagy egy szülés után visszamaradt egészségügyi gondom, azt sem kezelem. Leszek én még valaha csinos, sugárzó nő, akit szeretnek? Akit lehet és akit akarnak szeretni? Lelkileg és testileg is?

• Szégyellem a lakást, ahogy kinéz, hetekig nincs kitakarítva, amikor igen, azt a párom csinálja, aki napi 12 órákat dolgozik, de főzni is ő főz, vagy ha én, az általában előregyártott gyorskaja. Nemrég sütöttem végre süteményt, de kihagytam belőle az egyik legfontosabb összetevőt. Mégis elvittem a barátokhoz vendégségbe, és szabadkoztam, hogy most csináltam először, ez egy magyar süti, de ennél finomabb eredetileg. Szégyeltem ezt is. A mosatlan ruha kifolyik a gépből. Pedig van, « házi segítség », szégyenszemre, jön valaki nekem hetente egyszer segíteni, ezt is a gyámügy miatti félelemből vállaltam be, de pénzbe kerül, tehát a párom fizeti, és inkább csak a babára vigyáz az illető, amíg én alszom. Csoda, hogy a párom bírja még, bár már nem bírja. Felhívom, és üvöltök vele a telefonba, hogy elegem van, visszamegyek Magyarországra, vagy kiugrok az ablakon. Mindenért őt hibáztatom (vagy a szüleimet). Szégyellem magam emiatt is, meg azért is, mert tönkrement a mi nagy szerelmünk. Ezt az agybajt hosszútávon senki sem bírja.

• Szégyellem, hogy most ezt ide megírtam, megint csak « online panaszkodom », hátha valaki megveregeti a vállam, megsajnál, virtuálisan megtámogat.

A szégyen átitatja egész lényem, belülről mar szét, lassan, fájdalmasan pusztít el. Szégyellem magam azok előtt, akik tényleg betegek (fizikailag), küzdenek az életükért, én pedig meg akarok halni. Vagy legalábbis elmenekülni. Ha beszedem a gyógyszert tényleg annyival jobb lesz ? És a « világmegváltó » gondolataimmal mi lesz ? A düh életben tarthatja még a meg nem élt tehetségemet. Vagy marad a zombulás ? Az elvegetálás (az élet helyett) még vagy 40 évig ?