Változások
Huszonkilenc és fél éves vagyok. Harmincadik szülinapomig csak azért is huszonkilencnek fogom mondani magam, és nem harmincnak, vagy majdnem harmincnak, hiszen addig ténylegesen 29 vagyok! Szülinapom után három nappal-mily szimbolikus!- megszületett a kisfiam, akinek születésével újjászülettem én is, ezzel együtt pedig sok minden meg is halt bennem, de erről előzőleg már sokat, talán túl sokat is írtam. Szeretnék lezárni egy csomó mindent a ’fiam előtti’ időszámításból!
A megszámlálhatatlan kavarásom, skalpgyűjtésem, magányomból és szorongásaimból menekülő haverkodásom útján begyűjtött kapcsolatom már nagyjából felszámoltam, vagy elfoszlottak maguktól-ez a természetes módja a lezárásnak-, de itt-ott azért még kísért a múlt. Pedig tegnap volt a 4. évfordulónk a párommal, és a kisfiunk is épp tegnap lett 7 hónapos!:) Lakhelyeim, vagy épp aktuális régebbi szerelmeim alapján különféle korszakokra osztódik az eddigi „felnőtt” életem. Szinte tökéletesen fel tudom osztani a különböző korszakokat brutál jó, élvezetes,kalandos és felívelő szakaszokra, amikor ~a csúcson voltam~, és romboló, sötét, pokolian depressziós, önmarcangoló mélypontokra. Átmenet, visszafogottság alig, vagy csak én látom utólag ennyire borderesen fekete-fehérnek.
A minap találkoztam egy régi barátommal, és eléggé zavart, amikor -akár vicceskedve- fölemlegette ezeket a „régi szép időket”. Pasizásokat, piás, vagy éppenséggel színjózan esztelenkedéseket stb. Nekem ezek így utólag-legalábbis egy részük-már egyáltalán nem vicces…A szorongásom, az önbizalomhiányom, a súlyos depresszióm, és a sok csalódás vezetett oda, hogy úgy éltem, ahogy. Lehet, hogy megöregedtem:), de el szeretném varrni ezeket a szálakat, és a jelennek/jövőnek/ élni! És ez a régi ügyek lezárásán kívül belső szemléletváltást is jelent. Nyilván nem kell teljesen elzárkózni a fájdalmas emlékeimtől sem, hozzám tartoznak,tanultam belőlük, de tudatosítanom kell nemcsak magamban, hanem a környezetemben is, hogy mi az, ami volt, elmúlt, mi változott, és milyen irányba léptem, vagy szeretnék lépni azóta.
Annyi jó dologba belekezdek! Sőt,egy ideig szépen és eredményesen dolgozom is rajtuk, csak a befejezéssel maradok elég sokszor adós. Addigra legtöbbször elmúlik a lelkesedésem, más irányba csapongok, vagy elfáradok- visszatérő ez nálam, mondhatni rendszeres, életem különféle területein. Aztán furdal a lelkiismeret, jön az önhibáztatás, hogy miért is nem vagyok képes befejezni, mekkora semmirevaló bénaság vagyok stb. Sokat kell dolgoznom azon, hogy ténylegesen végig tudjam vinni azokat a ‘projekteket’, amikbe belekezdek, akármilyen kis dologról legyen is szó. Most is gyakorlok, nem duzzasztom tovább a bekezdést, kiteszem a pontot, BEFEJEZEM ezt a bejegyzést!