kétségbeesés

Amikor nagyonnagyon reálisan tudok magamra nézni, akkor igazából csak le vagyok nyűgözve attól, hogy egyáltalán még élek. Ennyi. Nincs cél, se álom, nem látni kiutat, nincs remény, semmi ötlet, nincs semmi. Csak ez az undorral keveredő rácsodálkozás van arra, hogy egyáltalán még létezem. Nem azért, mert nekem olyan nehéz, hanem mert egyszerűen életképtelen vagyok. Tönkreteszem magam a félelmeimmel. 12 éves koromban kórházba kerültem, mert nem tudtam feldolgozni egy „hatalmas” (haha) traumát, és szó szerint össze-vissza dobogott a szivem. Aztán ez azóta megtörtént már párszor azokban a bizonyos „megszakadt a szivem” időszakokban, de már nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget, dobogjon összevissza bánja a bánat. Mostanában viszont kezd igencsak kurvaijesztő lenni, mert konkrétan SEMMI nem történik se velem, se körülöttem, és mégis  egyre erősebbek a fizikai tünetek. Nem kellett volna rákeresnem erre a légzéskimaradásos dologra sem, mert persze, hogy a szívleállást is felhozta magyarázatként. Úgy tűnik, a „megszakad a szivem”nél van egy halálosabb diagnózis, és az akkor lép érvénybe, ha nem hiszek már semmiben. Mert hát ezt akár úgy is kifejezhetném, hogy „belül meghaltam”. Bár lehet, hogy soha nem is éltem igazán, szóval pontosabb, ha csak annyit mondok, hogy eltűntek az illúziók. Nem a csillámpónis illúziók, és még csak nem is a lehetetlen célok, hanem minden. Az elérhető célok is, azok is, amiket elértem. Minden. Eltűntem.

Magamat siratom. De nem haltam meg teljesen, és nem azon a visszafordíthatatlanul végzetes módon, amin már csak az öngyilkosság segít. Vannak még álmok és teszek is értük, csak ez a másik felem már annyira erős, hogy ha épp nem tud szó szerint két vállra fektetni úgy, hogy még az ágyból se tudjak kimászni, akkor azzal „ijesztget”, hogy megöl. Próbálok nem foglalkozni vele, és szerintem még ez a legjobb amit tehetek. De lassan valami jónak tényleg történnie kéne. Tudom, hogy rajtam múlik, és meg is teszek mindent, ami még telik tőlem. Megragadom azokat az apró illúziókat, amik mozgásra bírnak. Működik. Nem azonosulok velük, így kudarc sincs. Ez tök jó lenne, de úgy érzem, hogy már én magam váltam a kártyavárrá, ami bármitől összedől. Két lábon járó időzített bomba lettem, nem is aknamezőn járkálok, hanem én magam vagyok az aknamező, és sorolhatnám reggelig a hasonló semmitmondó elcsépelt példákat, de egyik sem írja le azt, hogy mennyire gyengének érzem magam. Pedig az élet nem áll meg a kedvemért, és nem fogom tudni visszapörgetni az időt, amikor erre rájövök. Nem leszek örökké unoka, sem gyerek, sem testvér, sem barát. És nem ment fel az sem, hogy nem vagyok semmilyen. Szóval miközben még javában nyomorult vagyok, már az lebeg a fejem felett, hogy mennyire bánhatom majd, hogy ekkora nyomorult voltam. De még ez sem ad elég erőt. Hogy lehet valaki ennyire életképtelen…