kényszerek

Valahova megírtam már ezt, valamelyik kis füzetbe, hetekig be akartam másolni ide, majd elraktam. De mindig nyomasztott, hogy írnom KELL a Búrára. Is. Már azóta egy hosszú listám van a « megírandó » posztokról. És közben nem írok, hetek, tán hónapok óta. Ide SEM. Meg a másik, a « terroros » blogomra sem, pedig sajnos vannak aktuális témák. Meg van még egy blog, amit mások csinálnak, de engem is felvettek állandó szerzőnek, oda is mindig AKAROK írni, de nem írok. Viszont nyomaszt egész nap az írhatnék. Apró kis görcsként jelenik meg a gyomromban, vagy a hátam közepén, egy nyomás, éles fájdalom : ÍRNOM KÉNE. Mert ha kiírom magamból, akkor talán elmúlik egyszer. Vagy megenyhül. És a jó dolgokat is ki kell írnom magamból, hogy megmaradjon emlékbe, hogy ne felejtsem el, azért voltak jó dolgok is az életemben. Hogy ha utólag visszanézem, érezzem azt, hogy minden lelki szenvedés ellenére volt értelme az életemnek. Hogy a gyerekeimnek legyenenek szép emlékei. Hogy felidézhessem őket nekik. Mert bennem sokszor csak a rossz marad meg. De nem írom a szép dolgokat sem, csak mindig AKAROM leírni. Pedig elvileg írok babanaplót, még a nagyobb fiúról is, meg írok egy olyan anyanaplót, amibe a nyomasztó gondolataimat írom le. Lenne mit írnom oda is, az elmúlt hónapok megviseltek, a gyámügyes cirkusz, az értéktelenségem, alkalmatlanságom éreztetése. (Én legalábbis ezt érzem. Ilyen szempontból az ő szándékuk irreleváns.) A félelem a jövő iránt. Nem lehet, hogy ne legyen jó a gyerekeimnek, hisz ezt az egészet csak azért csinálom, mert ha már megszülettek, végig kell nyomnom izomból az elkövetkezendő 20 évet. Mert hát milyen anya az, aki öngyilkos lesz ? Vagy csak egyszerűen lelép ? Minek szül az ilyen ? De az is milyen anya már, aki pszichiátriára vonul ? Aki folyton sír, a gyerekei szeme láttára is ? Aki nem örül a családi programoknak, nem játszik önfeledten velük, aki folyton csak lepasszolná őket, aki állandóan apával veszekszik, aki folyton a saját elbliccelt önmegvalósítását siratja, abban reménykedve, hogy talán mégis egyszer történik valami… Igen, ezért IS akarok írni, hátha ez az utam, na jó, nem gondolom, hogy nagybetűs író lennék, de a visszajelzések alapján jól írok, hátha mégis érdemes kiírnom magamból mindezt. Elsősorban terápia miatt, de nem csak azért. Hanem hogy megmutassam magam. Nem csak az írás kell hát nekem, hanem az olvasóközönség is. De van-e ? És ha nincs, akkor mi van ? Kilövöm az űrbe, a net nagy magányába a lelkemet, álnéven, titkosan, egy « sorstárs » fórumban, és várom a visszajelzést. Nem vagyok szánalmas ? Művész sem lehettem, pedig elvileg elindultam abba az irányba, kapaszkodok ma is a sosem használt rajztanári diplomámba, hátha egyszer… De a « művész » szót nem merném kimondani magamra, a művészet szent, én meg csak próbálkozom. De minek ? Ezért mostanában inkább nem is próbálkozom. A festésről könnyebben szoktam le, mint az írásról. Az írás végtermék, MUSZÁJ kipakolnom, hisz itt kering a fejemben, monomániásan, vég nélkül, időt, energiát, családi életet nem kímélve, ezzel megy el a fél életem, a háromnegyed, körözök a lakásban, néha dühöngök, magamba beszélek, van, hogy az utcán is, csak meg ne lássa az, akinek nem kéne, elveszthetem a munkámat (ami most épp nincs is, de talán majd lesz), sőt még a gyerekeimet is, a gyámügynek csak rábólintás kell ahhoz, hogy végképp bolondnak tartsanak. Fogd vissza magad ! Ne dühöngj ! Ne mond el mi fáj, mennyire érzed megaláztatva, lenyomva magad ! (Ez úgysem valóságos, csak te érzed !) Ott van a boxzsák, használd ! Vagy fess terápiás képet ! Vagy írj ! De nem írok. Egyébként az írásban sem támogatnak.

Pedig van egy kis füzetem, illetve sok, több mint 10 éve mindig hordok magamnál, aztán elrakom, hátha egyszer… nem tudom mi lesz. Ebbe a kisfüzetbe írok, ha rámjön a görcs. De jegyzetfüzetnek is használom. Hiába van okostelefonom, én már csak ilyen maradi vagyok. És rajzolni is szoktam bele. Ha épp nincs velem, vagy betelt, vagy nincs tollam, vagy kifogyott, vagy nem tudok leülni a metrón, hogy írjak, akkor annyira rosszul leszek, hihetetlen frusztráció, mintha nem hagynának kakilni. Pedig rám szokott szólni életem párja, hogy ne írjak, mert csak « elmélyítem » a fájdalmat, nem kifele jövök a görcsből, hanem befele. Szerinte. Ő nem látja igazolva, hogy nekem segít az írás. Nem is tudja mit írok, nem érti, csak egy kicsit tud magyarul. A blogjaim nem érdeklik, szerinte minden neten töltött idő felesleges. Inkább fessek. De azt nem lehet metrón. Azt nem lehet hajnalban, mint most, Pesten, a szüleim lakásában, elvileg nyaralunk, nem bírok aludni, ezért nekiálltam írni. Sietnem kell, mert bármikor felébredhet a baba, és akkor kezdődik a « hosszú műszakom ». Vagy felébred a párom, vagy anyám, ők ebben már cinkosok, lecsesznek, hogy « netezel megint », a « gép előtt ülsz », pedig… Pedig mennyi mindent lehetne csinálni helyette. Lehetett volna pl. aludni, de hajnali 3 óta nem tudok. Nyomaszt minden. Főleg az, hogy egy hét múlva vissza kell mennem külföldre. Idegenek közé. Terrorveszélybe, félelembe. Munkanélküliségbe, értéktelenségbe, lenézésbe. Gyámügyes baszogatásba. Elvileg a kalóriákat is írom, amiket megeszek egy nap. Az utóbbi idők legnagyobb sikerélménye az volt, hogy végre elkezdtem fogyni, a szülés óta lement 15 kiló, tornázom is, meg « ésszel eszem », ami a korábbi kényszeres zabálásomhoz képest nagy előrelépés. De most egy kicsit elhanyagoltam azt is. Lecsökkent a motiváció, továbbra sem érzem jó nőnek magam, és türelmetlen vagyok, jövőre 40 leszek, nincs már sok időm jónőnek lenni. Ezért ezzel is csak frusztálom magam, mint az írással, írnom KÉNE, fogynom KÉNE, kalóriát számolnom KÉNE, vagy munkát KÉNE keresnem. Abban is volt egy lendületem, beadtam egy csomó helyre az önéletrajzomat, de a CV-m annyira « lyukacsos », és külföldön nem meggyőző (most már sajnos Magyarországon sem lenne), hogy ebben is hamar elvesztem az önbizalmam. Kellek én valamilyen munkára ? És félek a lebukástól, hogy rájönnek « rasszista » vagyok, pedig nem vagyok, illetve nem az a klasszikus idegenkedés, csak a mindent elborító félelem, ami megfojt. És igen, bevallom, szivesebben élnék olyan országban, ahol nincsenek muzulmánok, vagy nem láthatóak. De ez nem felvállalható érzés. És félek a lebukástól a « pszichiátriai múltam » miatt is, ami ugye mégcsak nem is múlt, inkább jelen, csak meg ne tudják, hogyan is engednének gyerekek közé… Pedig szerintem jó kis művészeti foglalkozásokat tudnék tartani. Amikor jó passzban vagyok, nagyszerű ötleteim vannak. De hogyan tudom elmondani ? Eleve a nyelvi akadály is gátol, meg frusztrál is, unitelligensnek érzem magam amikor beszélek, tudom, hogy sok a hibám, és nem stílusosan fejezem ki magam. Ezért inkább nem is mondom. Ha írok valamit, mostanában főleg motivációs levelet, mindig meg kell mutatnom a páromnak, aki épp vagy ráér, vagy nem, vagy van kedve foglalkozni ezzel, vagy nincs, és érzem a nyomasztó függést, a ki nem mondott lenézést : miért nem tudtad hét év alatt rendesen megtanulni a nyelvet ? A kérdés jogos, nincs rá válasz. Elcsesztem. Ezt IS. Ha leírom ezt itt, akkor jobb lesz ? Nem magyarul kéne írogatnom, hanem az idegen nyelvet gyakorolnom. Ha már, úgy döntöttem, hogy ott élek. (Vagy meghozni egy másik döntést, és azt felvállani.) De én igazán csak magyarul tudok írni, és ez az, ami érdekel. De mégsem írok. Csak tervezem minden nap. És nyomottan fekszem le : ma SEM írtam. Legalábbis nem annyit és nem oda, ahova akartam. Beragadok a Facebookra, nekem muszáj mások életét lesnem, lájkolnom, vagy másokkal vitatkoznom, kommentelgetnem mindenhova, nekem VAN VÉLEMÉNYEM, nagyszerű (legalábbis egyedi, művelt, intelligens) véleményem van, hallgassátok meg, olvassátok el, sőt, reagáljatok rá, lehetőleg pozitívan, vagy minimum elismerően. MONDJÁTOK MÁR, hogy értékes és értelmes vagyok ! Hogy van értelme a létezésemnek ! (Én évekig a borderline-ra gyanakodtam, de az utóbbi időben felmerült bennem még a nárciszmus is. Bár szeretem magam össze-vissza diagnosztizálni, ez is a kényszereim közé tartozik.) Viszont amikor mások blogján, facebook profilján nyomulok, akkor nem a magam dolgait írom, akkor más játékszabályai szerint játszok, és így nagyobb támadási felületet hagyok magamon. És persze meg kéne már tanulnom : nem mondunk el mindenkinek mindent, nem panaszkodjuk tele a világot, nem vetjük rá magunkat minden felszines ismerősre, vagy ismeretlenre, hogy ráöntsük életünk szarát. Főleg úgy nem, hogy egy olyan országban leng a gyámügy damoklészi kardja a fejem felett, ahol mindenki « jól van », rosszul lenni nem illik, és nem is igazán értelmezhető. Ezért inkább írok. Vagyis írni AKAROK. Minden nap ! És itt is, Magyarországon, nyaralás közben (helyett). Pihenni, főleg aludni, és írni. De nem lehet, menni kell, gyerekeim vannak, velük foglalkozni, a párommal foglalkozni, különben unatkozik itt, és csak miattam tölti minden nyarát Magyarországon. Programok minden napra, családilag, gyerekestül vagy nélkülük, baráti látogatások, mindenkihez mi megyünk, mert félek, hogy ők nem jönnek, és akkor megint egyedül fogom magam érezni. Feleslegesnek. Ezért inkább menetelés van minden nap, órára beosztott programok. Nehéz időt lopni az íráshoz. Főleg úgy, hogyha gép előtt ülök, az « gyanús », mert általában ilyenkor szoktam örjöngésig felhúszni magam (olvasok valamit, amit nem kéne). És itthon is megy a propaganda, már kerülöm a híreket, rádió, óriásplakátok elől menekülök.

Szívem szerint egy lakatlan szigetre mennék, vagy legalábbis egy erdő széli kis házikóba, ahol nem eszek, csak salátákat, és nem csinálok semmit csak írok. Talán festek. Kiülök a ház elé és hallgatom a madarak csicsergését. Senki nem üvölt. Se gyerek, se felnőtt. Senki nem fenyeget. Se múló idő, se gyámügy, se terrorista. Senki nem követelőzik. Senki nem kérdőjelez meg. Ott maradnék, amíg ki nem írtam magamból mindent. Akkor szerintem meggyógyulhatnék.