kényszer gondolatok

Már hajnalodik és én még mindig itt gubbasztok a sötét szobámban. Képtelen vagyok alvásra. A gyógyszer amelynek már ki kellett volna fejtenie a hatását semmit sem ér.
A gondolatok lassan átveszik az irányítást felettem és úgy kezelnek mintha a bábjuk lennék…Tehetetlen vagyok velük szemben.
Érzem az el nem múló fájdalmat. 
Nem bírok megszólalni, csak csendben harcolok önmagammal. 
Fáj, egyre jobban fáj, szétárad az egés az egész testemben a fájdalom. Semmi másra nem vágyom, csak, hogy megszabadulhassak ettől a kínzó érzéstől, hogy ne fájjon többé.
Eközben a késztetések egyre jobban úrrá lesznek rajtam. Hagyom, hogy lehúzzanak a mélybe. 
Olyan érzés, mintha az érzelmeid tengerén egy hínár belegabalyodna a lábadba, majd idővel erősebben húz magához, egyre lejjebb és lejjebb, míg már egyszer csak rádöbbenek, hogy nincs menekvés és észrevétlenül a sötét mélység rabjává váltam,nem látom a kiutat. Csak sötétség vesz körül. A magányom az egyetlen társam. Fuldoklom,Nem kapok levegőt.
Kilátástalanná vált minden. Az érzelmeim eluralkodtak rajtam, véget akarok vetni a fájdalomnak ami bennem tombol. 
Az ágyam magához láncolt, bármennyire is fel akarok kelni, a testem nem mozdul.
Mintha a széttört darabjaim alatt haldokolnék.
A semmiből rám tör a sírógörcs. Mint egy vulkán amelyről senki nem tudja mikor tör ki.
A fájdalom továbbra sem enyhül.
Muszáj találnom valamit amivel enyhíthetem.
Meg akad a szemem az íróasztalom fiókosdobozán.
Még mindig képtelen vagyok megmozdulni.
Az érzelmeim leláncoltak magukhoz.
Csak a szűnni nem akaró, maró fájdalom az amit érzek belül.
Képtelen vagyok ezt tovább csinálni. Nem bírom tovább. 
Összeszorított fogakkal próbálok felülni, majd az utam a fiók felé irányítani.
Kibaszottul fáj.
Megszédülök. Meg kell kapaszkodnom a falba. Gyenge vagyok, tehetetlen a gondolataimmal és a bennem tomboló démonokkal szemben..
Minden mozdulat nehezemre esik, de lassacskán eljutok a fiókos szekrényhez. 
Könnyeimmel teli szemekkel,remegő kézzel nyitom ki a fiókot. 
Gyógyszerek közt tapogatózva, végre megtalálom amit keresek. 
Egy kis piros, fényes bársonyszallaggal átkötött, fehér dobozka.
Mintha egyszer sem lett volna kibontva, gondosan masnira összekötve veszem ki.
A sötétben, ügyetlenül próbálom kikötni a szalagot.
Végre megvan!
Felnyitom a fedelét, az ablakból beszűrődő fény, visszatükröződik a penge oldaláról.
A kezembe veszem. Innen már nincs visszaút.
A gondolatok a fejemben egyre csak unszolnak, hogy elhozzam végre a megváltó pillanatot.
Könnyeimtől alig látván, zokogok az ágyamhoz visszatérve.
Muszáj, ennél csak jobb lehet…
Majd újra táncra kéri a a penge a bőrömet. 
Minden egyes lépésükkel, bíbor ösvényt hagyva maguk után.
Miközben felcsenfül egy dal a háttérben. Fáj. Még mindig fáj, de hamarosan már nem fog.