A múlt árnya
Közeledve a negyvenhez, eddigi tapasztalataim alapján és önmagam megfigyelése során, arra jutottam, hogy az emberi faj nem a világ közepe, semmiféle égi lény kitüntetett figyelmét nem élvezi, ugyanolyan kicsinyes és ostoba mint az állatok, az alap késztetések ugyanazok, élni addig, ameddig utódokat hozok létre. Erkölcs nincs, a természet nem ismeri a jót vagy a rosszat. Minden megmagyarázható a szűkös erőforrásokért folytatott kíméletlen harccal. Aki a természetet tanulmányozza, pontosan tudja, hogy mennyire jó vagy rossz az élet. Minden más, amit az ember kitalált, púder, szart sem ér, és végső soron semmit sem számít, mert a fajunk annyira degenerált, hogy nem fog évmilliókig létezni. Egy kurta fejezet lesz csupán az élet nagy könyvében.
Az érzések szubjektívek. Miért is kéne elhinnem az anyák ömlengését arról a fantasztikus érzésről, ami átjárja őket a porontytól? Belőném magamat heroinnal, ami eszem ágában sincs, ugyanezt élném át csak poronty nélkül, aki egy 20 éves projekt alsó hangon, amire 40-50 millió forintot költ a szülőpár, mire életképes, önjáró felnőttet nevel belőle. Hatalmas áldozat és tök fölösleges, mert csoró népek állati tempóban szórják tele a világot a kölkeikkel. Ennyire szaporák csak a rágcsálók. Emlősök közül csak az egerekből, patkányokból lehet annyi mint belőlünk, emberekből. A patkányokat kártevőnek tekintjük. Nyugodtan tehetsz egyenlőségjelet a patkány és az ember közé, mert kártevői vagyunk a bioszférának. Hálátlan, tudatlan és gonosz ivadékai vagyunk a természetnek.
Csodálatos.
Mentem egyéb dolgaimmal foglalkozni.
Ui.: Erősnek tűnhetnek a kijelentéseim, de amennyi szarságon átrágtam magamat az évek során, az ilyen kijelentés semmiség. Semmi. Lényegtelen. Ami történt, megtörtént. Tök mindegy, hogy mit írok.