Karantén

Életunt madárdal

pár évtizeddel ezelőtt, azt hiszem,
természet helyett csak vak betonfalakban,
lerakott, és azóta se történt semmi
valami madár egy kőtojásalakban

megzápult a tojás, kitekintek onnan,
férgek és giliszták eszik szét az agyam,
kényem-kedvem szerint hol csakúgy halottnak,
hol márványszobornak tettem itt magam

fecsegek, ha kell, de fogalmam sincs, hogy mit
valaki beszélget, valaki csak bámul,
csend süvít az agyban, a csend madara felhő,
s beszédfoszlányokból alakul ki zápor

csendmadár vagyok, vagy magánymadár – mindegy,
bezár tojáshéjam megkövült unalma,
leszakadt tollaim széthullva a földön –
talán angyalszárny is lehettetek volna

nem tudok kimászni, lusta vagyok, s fáradt
senki sem akart kikelteni magától,
itt maradok most már, az biztos nem árthat,
fészket építettem halál-darabkákból