Jól szeretni…
Na, hát ezt nézzük. Először is: apám sehogysem szeretett, mindkettőnket el akart vetetni. Az, hogy „mindent megkaptam, meg minden sz.rból kirángatott” nem erre bizonyíték, ez nála tisztára kötelesség/lelkiismeretesség kérdése volt, de látszott a fején, hogy mennyire utálta, meg ezzel együtt engem is. Egyszer mondtam is, hogy ti nem ENGEM szerettek, legfeljebb a gyereketeket. Akkor ennél jobban nem tudtam megfogalmazni, pl. hogy nem azt a valakit, aki én vagyok. Mindegy, sem így, sem úgy nem értették volna.
Aztán, kijelentette az áter-lógus páros előtt, h én már csecsemőként sem olyan voltam, mint a többi gyerek. Mire a kis fiatal lógusnő (akit ugye olykor „megvezettem”, de rálátott olyan dolgokra, mint azóta sem senki más…) azt kérdezi: És találkozott már másik csecsemővel? Apám: Neeem, DE a családban voltak. Lógusnő: Miért várja el, hogy úgy viselkedjen, mint mások, ha maga nevelte úgy, hogy másmilyen? De (az országos hírű) áter leintette, és egyáltalán nem hitte el, hogy ők „nem akartak gyereket” (t. i. apám nem akart). Barátnőm azt mondja, hogy abban az időben ez gyakorlatilag elképzelhetetlen volt, nem volt „normális”, pláne értelmiségieknél. Valóban, azt mondta az áter: persze, akkor mindenki ezt mondta, mert nem „illett” egzisztencia stb. megteremtése előtt.
Síró csecsemőt „csak úgy” nem veszünk fel, nem éhes, tisztába van téve, nem lázas, akkor semmi baja. Ha „engedünk neki!”, akkor elkényeztetjük, és követelőzni fog meg zsarnokoskodni az egész családon. Gyereket nagyon mértékkel dicsérünk, mert elbízza magát, és nagyképű lesz. Csak ízelítő az elvekből…
Kompetenciám, az semmiben nem volt. Persze benne volt a „féltés”, leginkább azért, hogy ne okozzak újabb problémát (pl. hogy egy sérüléssel orvoshoz kéne vinni), de leginkább a tárgyak féltése tőlem. Nehogy eltörjek egy poharat, nehogy nem elég tiszta kézzel nyúljak a konyhaszekrénybe, egy pohár vizet nem volt szabad önállóan meginni. Mondjuk ebben apám meg a szülei annyira hülyék voltak, hogy anyám nem vehetett le önállóan egy könyvet a polcról (mellesleg neki is van könyvtárosi végzettsége), „majd én előveszem” mondta apám.
Persze hogy nem bírok egyedül lenni.
Magyarázat a „(majdnem) sehova nem elengedésre”: annyira kezelhetetlen voltál, hogy muszáj volt korlátokat állítani. Kicsit túl szűk volt a ketrec, úgyhogy mindent megtanultam, hogyan lehet kijátszani, csak azt nem, hogy miként korlátozzam saját magam…
Na ja. Az vagy, amit elérsz. És ennek a végcélja minimum a nem a diplomával járó (orvosi, jogászi stb.) doktori cím. Apám sem K. S. volt, hanem az adjunktus. (Tök kudarc.) És az ember értéke egyenlő a tudományos fokozatával, ugye a minimum a diploma. Mondjuk most már bánom a juszt se!-hozzáállásomat, 3 helyre effektíve mehettem volna, de a metró után anyám mondta (persze ő ilyet sosem), hogy „inkább a halál, mint a tanulás”. Apám meg még demensen is fújta, hogy nem hoztam ki magamból, ami bennem volt; meg hogy én mondhatok akármit az orvosnak a sz.r gimnáziumi érettségimmel, mert úgyis neki fog hinni, mert ő diplomás! (Mondjuk egy orvos pont lesz.rja az ő bölcsészdiplomáját…)
Na aztán. Meggyőződésük volt, hogy a jó szülőség abból áll, hogy etetnek, itatnak, ruháznak (az ő ízlésük szerint), biztosítják a tanuláshoz szükséges dolgokat, meg ugye kihúznak a fekáliából.
Később is nyakig voltak az életemben/életünkben, de erről már írtam.
Viszont szülőként nagyon is elkerültem ezeket a dolgokat (kaptam is tőlük ezért rendesen, pl. mert nem cseszegettem a gyereket folyton a tanulással, „azért, mert neked nincs diplomád, és ezért azt akarod, hogy neki se legyen”!!!) stb. És nem lehetett őket kiirtani, soha, mert nagyon ügyesen felismerték, hogy engem pénzzel lehet motiválni (volt, hogy „túl jól sikerült” nekik, mert olyasmi is, amire tulajdonképp nem számított, hogy fog… fizetett, mint akinek érzéstelenítés nélkül húzzák a fogát), na meg zsarolni, fogva tartani. Bepróbálkoztak a lányomnál is, aki így reagált: – Miből gondolja a nagypapa, hogy engem 6000 Ft-tal meg lehet venni? Mondtam, abból, hogy engem igen… Szóval ő totál énerős lett, más dolgokra is nemet mond. Pl. nálunk az a „divat”, hogy bárki bárhova utazik, amikor megérkezik/elindul, bejelentkezik. (Annyira, h nagybátyám most is telefonált, hogy „rendben hazaértünk Kölnbe”.) Na, erről is simán leszoktatta őket.
De sajnos, én meg másképp ártottam, ugye, az „alkoholista szülő” ismérveivel, szerencse, hogy komolyabban ez csak a válás után jött elő (14 volt), és főleg már felnőttkorában, 20 felett.