Ereszt-nem ereszt
Amíg egy kérdésemre számomra elfogadható választ nem kapok, feszegetem a témát. Sajnos nagyon sokan kötözködésnek veszik, addig-addig, míg valóban azzá válik. Hasznos tulajdonság is lehet(ne) ez – egy kutatónak. Talán ezért kaptam anno egy osztályfőnökömtől búcsúajándékba Selye János: Az álomtól a felfedezésig-jét? Csak hát ahhoz a munkához nem elég a (Nárci megfogalmazása szerint) a miért miértjének miértje keresése: szorgalom, kitartás, türelem legalább annyira szükségeltetik. Ezek fejleszthető tulajdonságok, de ugye az idehaza erre szánt módszerek inkább fordítva hatottak. Meg hát a „jó” példa.
Aztán a buldog (pitbull)-természet. Ha valamire ráfogok, azt nem bírom ereszteni. Ezzel mondjuk leginkább magamat hergelem fel, na meg a környezetem kap tőle agyf@szt. Itt sem tudni, hogy hajlam vagy anyám példája alakította ezt így.
Mégsem ezek okozzák az igazán nagy problémát, hanem a múlt, a múltbéli problémák elengedésének képtelensége. Itt is felvetődik, hogy valójában mennyire kondicionálódtam erre. A beázással kapcsolatban a múltkor a mámmá kb. ötödször és rajtam kívül a harmadik embernek mesélt el erősen érzelmekkel telítve egy korábbi beázási történetet. Nem bírtam már, és röhögve mondtam neki, hogy „teee, ez úgy 50 éve volt”, válaszolt: „na és?”, és kezdte elölről.
Én meg – ugyanez. Még apám nem volt demens (nem mondom, hogy normális volt, mert az sosem), focit néztünk, és meccsnézés közben elpanaszoltam egy nagybátyámmal és a focival kapcsolatos sérelmemet. A fater, mint férfi, persze nem bírt kétfelé figyelni, úgyhogy kissé aprehendáltan* megjegyezte, hogy miért kell neki ezt meccs közben hallgatni, ami 30 éve történt? Mondom, negyven. És folytattam…
Ez a része még mindig „csak” kellemetlen. Pitiáner terheket vonszolni persze fölösleges és fárasztó, de elviselhető. Mondjuk elég érdekes, amikor anyámmal kettesben agyalunk azon, hogy mit kellett volna mondani-megmondani-válaszolni valamire évtizedekkel ezelőtt, és még mindig bánni, hogy akkor és ott ez épp nem jutott eszünkbe. Szóval a visszavágásról, a bosszúról, a saját igazságunkról képtelenek vagyunk lemondani. Egyetlen különbség van ebben kettőnk között: hogy én tudok erről, sőt!, elismerem.
(Mindig csodáltam az olyan embereket, akiknek nincs önkritikájuk. Annyira, hogy akinek kimondva is volt, egész egyszerűen ledöbbentett. Amikor első anyósom egy története kapcsán azt mondta, hogy „és akkor elkapott a hisztéria”, nem akartam hinni a fülemnek. Na, a második anyós az ellenkezője, az ő saját tökéletességébe vetett hite – más dolgokban ugyan, de – felér anyáméval. Egyszer mondja, hogy … ez és az … én tisztában vagyok az értékeimmel! Én meg vártam a mondat végét, mert teljesen triviális társalgásokban is ilyenkor az emberek hozzá szokták fűzni, már csak a „jól hangzás” érdekében is, hogy … és a hibáimmal is. Hiába vártam. Hiába, akinek nincs, hát annak nincs. Anyám meg nemrégiben, valamit turkált a konyhaszekrény aljában, persze kiesett másvalami, káromkodik, én meg: nem is csoda, amilyen kupi van ott, de te pakoltad be – ez is nálunk bevett szokás: „neménvoltam” –, erre ő: még jó, mert nincs kit szidni. Én, nagy naivan: „De, van. Magadat. Ő: „Már hülye lennék”.)
És akkor elérkeztünk a fő gondhoz. Hogy embereket sem tudok elengedni. Nem tudom elfogadni, hogy ő, ők, egy társaság – már a múlt. A rengeteg „sztori”, ami egy idő után szintén fárasztja az embereket, nem a csodálatos memóriakapacitásomról szól, hanem, ahogy egyszer itt is írta valaki, arról, hogy a múltban élek. Ja, mások, máshol is mondták. Ez a baj. Hogy a nem elengedéssel mindig a múltban maradok, és sosem érek a jelenbe. Így aztán jövőm sincs, de most már ráfoghatom a koromra, csakhogy… ilyen voltam mindig.
Engedd el! De hogyan? Erre még csak meg sem próbáltak valami technikát tanítani a szakemberek, tanácsot sem adtak, kb. annyi, mint egy laikustól: ez már elmúlt, foglalkozzunk a mával. (Az ezósok tanácsa, hogy „fejben” írjam át a dolgokat. Megpróbáltam, de az igazságérzetem mélységesen tiltakozik ellene. Merthogy nem úgy volt.) De könyörgöm, mindent determinál a múlt! Ezek az élmények pedig az évek során csak rakódnak, rakódnak egymásra.
Tudnék egy (szerintem 😀 ) frappáns befejező idézetet írni, de itt az nem megy a (pol.) felhangja miatt.