falásrohamok

Hogy mikor kezdődött? Nem tudom. Talán amikor elhatároztam, hogy lefogyok annyira, hogy ne érjenek össze a combjaim. Eleinte ettem mindent, csak kevesebbet. Lefogytam a 165 cm-es magasságomhoz 43 kg-ra. Aztán elkezdtem kacsintgatni az egészséges étkezés felé, de Anyukám ekkor már mondogatta, hogy jaj, de vékony vagy és nem örült az ,, egészség-mániámnak” ( ő fogalmazott így). A menstruációm kimaradt, a háziorvos a 14 éves vizsgálaton elkdött vérvételre, mondván, hogy túl vékony vagyok és nincs-e valami egészségügyi problémám. Mert én szemrebbenés nélkül hazudtam, hogy nem akartam fogyni. Ez volt augusztusban. Megjártunk mindent az endokrinológustól a gasztroenterológusig és problémát nyilván nem találtak. Decemberben végetért minden procedúra, ekkor voltam 41 kg. A szüleim csesztettek, hogy egyek. Én makacsságból nem ettem a suliban, otthon meg épp annyit, hogy ne akadjanak ki. Aztán elszakadt a cérna úgy karácsony környékén. Jöttek a falásrohamok és az utána következő bűntudat. Eleinte nem hánytattam magam, csak megfogadtam, hogy holnaptól minden más lesz. Hát nem lett az… Most itt vagyok, már egy csomó pénzem elment a falásrohamokra és hánytattam is magam. De mostmár elég. Elkezdtem ételnaplót vezetni, de ma ( a 3. Napon) elbuktam. Nem volt mit csinálnom, egyedül voltam és bumm…. Beütött a katasztrófa. Zabáltam, hánytam, aztán amikor Apa hazajött muszáj volt ennem, hogy ne derüljön ki semmi. Nyilván elképesztően rosszul lettem, de nem hányhattam, hisz meghallotta volna. Ő pláne nem tudhatja meg. Magát hibáztatná és azt nem hagyhatom. Ma új reményekkel fogok lefeküdni és új reményekkel fogok felkelni.